Bármilyen ritka, azért még Angliában is előfordul néhány pillanat erejéig a nyár nevű képződmény. Tegnap például ezer ágra sütött a Nap, 30 fok volt, egy leheletnyi szellő sem birizgálta a leveleket, egy pamatka felhő sem volt látható közel s távol. Ilyenkor kenyeret sütni nem kifejezetten ideális, meg úgy egyáltalán bármilyen konyhai tevékenységet végezni.
Mindebből logikusan következik, hogy én a nap nagy részét ott töltöttem. Egyszer végre nem kellett ehhez külön fűtenem a konyhát, nem szaladgáltam vastag, bolyhos köntösben, hanem kifejezetten főzős sztriptízt rendeztem, minél több minden tolta a meleget körülöttem, annál szegényesebb ruhatárra váltottam, és boldogan izzadtam, mint egy szaunában felejtett jégszobor. (Fázósoknak biztosan nem kell magyarazni, hogy a folytonos hideg után a határozottan túl meleg is öröm.)
Megfőztem a jó ideje vadul vágyott paradicsomos káposztát, minjárt egy hordónyit, csak a biztonság kedvéért. Mellette az angliai élet egyik legjobb velejárója, a slow cooker összerotyogtatott egy marhahúslevest. Mivel mostanság főzelékmániám van, de a feltétekből kezdek kifogyni, sütöttem egy adag pulykahúsgombócot is, amiből majd kapkodhatok ki egyet-kettőt a mélyhűtőből, ha éppen kell. Vasárnapi ebédhez felavattam az új, bazi nagy öntött aluminium wokot, először pertezselymes krumplival, majd pácolt pulykamellekkel. Néhány sör után aztán elfogyott az energiám, valamint elérte a maximumot a hőtolarenciám, és végül a káposztához szánt főtt marhától megfosztott leves zöldséges-tejszínes-tárkonyos ragulevessé alakítását ma estére halasztottam. De azért persze az előző este begyúrt kovászos kenyeret még megsütöttem, mielőtt végleg a relatíve hűvös szobába disszidáltam volna.
Nem is bántam meg, mert ezzel egy újabb ritka eseménynek lehettem tanúja: tökéletes kenyeret alkottam. Nem, mintha általában rosszak lennének a kenyereim, vagy óriási hibáik lennének, de mindig látok még egy kis csiszolni valót itt, kis javításra váró apróságot ott. Jelen esetben viszont semmi ilyesmiről nincs szó, ez a kis csöves akarva sem tudott volna jobban sikerülni.
A recept alapvetően nem változott, csak lecsökkentettem a hozzávalókat annyival, hogy pont 850 grammos (oké, 851...) tésztát kapjak. Ebből 800 ment a formába, ötvenből lett a jelzőbólya. Került bele 150 g frissen etetett tk kovász, 200 g tej, 55 g víz, 55 g margarin, 20 g méz, 11 g só, 180 g fehér kenyérliszt, 90 g rétesliszt, 90 g tk rozsliszt.
A megszokott módon a sót leszámítva mindent összekutymoltam és egy fél sorozatepizód, valamint korábbi konyhai ténykedések nyomainak eltakarítása erejéig pihentettem, majd meggyúrtam, míg szépen össze nem gombócolódott. Ekkor egy újabb rövid pihenő után megkapta a sót, még egy dagasztás, majd fél óránként hajtogatás, ezúttal négyszer. Utána a hűtőben éjszakázott, majd kora reggel kettévágtam, kinyújtottam és feltekertem, vaskos kukaccá formáztam a darabokat, összetekertem őket és hagytam a kenyeret a nemrég mutatott formában kelni három órát.
A formát egyébként ezúttal halált megvető bátorsággal nem liszteztem ki, csak vékonyan beolajoztam. Egy ideig aggódtam is, hogy jaj, bele ne ragadjon, jaj, nehogy vésővel kelljen kicsalogatni, mert a kenyér is oda lesz, meg a forma is. Aztán a fentebb említett sörök az aggodalmat is leöblítették.
Előmelegítés nékül, 200 fokon, ezúttal csak 50 percig sütöttem, hogy a héj minél puhább maradjon.
Speciel kinyitni a formát a lisztezés nélkül nem volt vicces, mert eléggé összesült, ellenben értelemszerűen lávaforrón jön ki a sütőből, szóval még a nagyon szuper szilikonos edényfogó kesztyűkkel is igen nehézkes hosszasan bíbelődni vele. De amint ezzel megvoltunk, maga a kenyér már nagyjából vonakodás nélkül kiszállt a formából.
Küllemre a random lisztmaradványok nékül persze sokkal csinosabb, egyenletesebb lett. Tökéletesen kitöltötte a formát, alig maradtak a szálak „illesztései” láthatóak. Világos és puha maradt a héj, habos, könnyű és foszlós a bélzet. Sehol egy sületlen csík, sehol egy apró szépséghiba. Éljen soká a kovász!
