Mert úgy neveltek, hogy új társaságban illik bemutatkozni.
Lousha vagyok, és konyhafüggő. Nagyjából 3 órája vagyok tiszta, azóta nem jártam a konyhában, de be kell vallanom, ez főleg annak köszönhető, hogy dolgoznom kell, hogy legyen pénzem új konyhai kütyükre, így időnként magára kell hagynom a kedvenc helységemet. És ami azt illeti, nem is töröm magam túlzottan, hogy legyőzzem a függőségem. Letettem a cigit, sokkal kevesebbet iszom, mint fénykoromban, egészsegesen (-szerűen) táplálkozom, néha még a futópadról is lecsoszogom a port, ennyi gyengeségem hadd legyen.
Mert hát a konyha egy szuper hely. Aki efféle blogokat olvasgat, az ebben feltehetően egyetért velem. Egyszerre relaxáló érzés az alkotás élménye, valamint izgalmat biztosít a hibázás kismillió lehetősége. Közben a problémamegoldó képesség is fejlődik, amikor elmegy a villany, és minden, főzésre alkalmas eszközünk árammal működik, amikor már mindent megvettünk a lecsóhoz, de hoppá, hagyma az nincs. Tiszta hullámvasút.
Na de ott tartottunk, hogy bemutatkozom. Sok tudnivaló nincs, ami azt illeti. Azért szeretek főzni, mert unalmas és lusta ember vagyok, nem szeretek kimozdulni, valamint jól esik egyedül lenni, ellenben szeretek enni, és van némi kreativitásom. Van továbbá egy másik függőségem, a sorozatbámulás. A konyhában pedig minden megvan, hogy komfortosan érezzem magam. Létrehozhatok valamit kvázi a semmiből, de közben pár lépésnél többet nem kell tennem, pláne társaságban - áldja az ég az online vásárlást! -, mehet a sorozat, és végül - jobbára - lehet jókat enni.
Már akkor is érdekelt ez a főzés dolog, amikor még bőven a tejfogaim potyorásztak, ki is nyafogtam, hogy megpróbálhassam valamihez összevágni a paradicsomot apu bicskájával, és ezzel rögvest el is indítottam azt a szép hagyományt, hogy valahányszor bemegyek a konyhába, lesérülök. 30 évvel később még mindig megvan annak a bizonyos első ujjelvágásnak a hege, de nem mondhatom, hogy elvette a kedvemet. Azt nem mondom, hogy otthon nagyon szabadon kalandozhattam, mert hát az van, hogy nem vagyok az a fajta konyhatündér, akin mindig folttalan a fodros kötény, és minden edény azonnal mágikusan megpucolja magát körülöttem, amint nincs rájuk szükség, sőt, a helyükre is repülnek. Sokkal inkább az a fajta, aki körül orbitális disznóól alakul ki egy árva bögre tea elkészítése során is.
Egyszer aztán elmentem egyetemre, lett saját konyha. Kicsi volt, lelakott, nem épp parádésan felszerelt, de én uralkodtam benne. Az anyai koszttól 200 km-re költözve amúgy is úgy állt a dolog onnantól, hogy vagy főzök, vagy vackot eszem, és hát nem szeretek vackot enni.
Kísérletezgettem szabadon, nem volt, aki panaszkodjon a túl csípősre, nem elég sósra, nem-szeretem-a-spenótot-ra, de még arra sem, ha hajnali egykor hatalmasodott el rajtam az alkotási vágy, senkit sem zavart a szag meg a zaj.
Lassan ki is alakultak a stabil receptjeim, aztán mindig jött valami új. Mostanában a kovász az újdonság, így ilyen receptből lesz egy pár.
