Tavaly ez a valami számomra egy koszorúba tekert gyökérkenyér volt, ami felettébb szépre sikerült. Így aztán hiába ígértem, hogy idén valami mást próbálok ki, inkább úgy döntöttem, szeméyes hagyományt kreálok ebből a dologból, és huszadikára mindig ilyet sütök majd. Nem bántam meg, nem lett most sem szégyellni való a végeredmény.

Ezúttal úgy döntöttem, dokumentáló természetemmel és mániákusan méricskélő szokásaimmal ellentétben bátor leszek, és az eddig összekapirgált tapasztalataim alapján csak úgy érzésre fogok tésztát gyúrni. E miatt persze megosztható recept nincs is, úgy nagyjából fél kiló liszt került a mixbe, vegyesen kenyér-, fehér tönköly és teljes kiőrlésű búza, meg víz, amennyivel jó ruganyos, nyúlós tésztává állt össze, sacc per kábé 150 g körüli kovász, meg egy jó púpos teáskanál só. Ennyi, az igazi, hagyományos kenyérbe nem kell más, a tejet, vajat, krumplit, magokat, minden egyéb földi jót meghagyjuk a „flancosabb” darabokhoz. 

Sütési módnak is a ritkábban használtat választottam, a formában, hideg sütőben indított változat helyett jól előmelegített sütőben, kövön sült a kicsike, fedetlenül, némi „konzerv gőzzel”, azaz a kő mellett ült egy kis konzervdoboz is egy kevés forró vízzel, hogy azért ne szilárduljon meg a héj túl hamar. (Azért persze középen így is kihasadt kicsit.)

A kész kenyér nagyon szuper lett, isteni ropogós héjjal, amin mutatóba még egy pár apró cserép is keletkezett, és szeleteléskor csak úgy recsegett-ropogott, minden késmozdulatra egymillió kis morzsadarabkát szórva az összes égtáj felé a nagy gonddal épp makulátlanra takarított konyhában. Belül pedig jó kis ruganyos, testes, „rágós”, random módon kis- és nagy bubis, szépséges bélzet fogadott, olyan igazi kenyérillattal, amivel semmiféle látványpékség kémiai boszorkánykonyhában kikevert műillata nem versenyezhet. 

Már csak egy gazdag, zsíros pörkölt hiányzik mellé, mert ez bizony amolyan sűrű szaft tunkolására született, jó parasztos, velejéig házi kenyér...