Tegnap este megkezdődött az első barátságos mérkőzés a jól bevált, immár több mint egy éve szeretgetett kovászom, a dolgos, mindig munkára kész Rozi mama, és a nemrég Oregonból érkezett 170 éves őskovász között.

Gyúrtam két tökéletesen azonos tésztát, a szokásosnál is jobban odafigyelve, hogy az utolsó grammig minden teljesen egyforma legyen, sőt, percre ugyanannyi ideig táncoltattam őket a dagasztógépben is. Egyszerre hajtogattam őket, egyszerre mentek a hűtőbe éjszakázni, reggel egyszerre jöttek ki, egyszerre mentek formázás és további kelesztés után a sütőbe. Az egyetlen különbség az volt, hogy az egyikbe a szokásos kovászt tettem, a másikba az ugyanolyan arányokkal etetett amerikai öreget.

Korábban említettem, hogy nem vártam igazi különbséget egy kovásztól csak azért, mert sok-sok éves. Kísérletekkel még sosem sikerült érdemi különbséget találni, inkább csak anekdoták vannak róla, hogy XY egy ZV-től kapott, annak családjában ezer éve öröklődő kovásszal mennyivel jobb eredményeket ér el, mint a saját maga nevelte darabbal.

Ettől függetlenül nagy érdeklődéssel vártam, hogy mi fog történni. Reggel szépen megetettem a kovászokat, egyforma üvegben, egyforma mennyiségre. 

Estére mindkettő szépen megnőtt, az amerikai fél centivel beelőzve a sajátomat. Még úgy is, hogy az az üvegen lévő nyomok alapján jóval előbb befejezte a növekedést, és jobban vissza is esett már, mint a másik, ami még csak egy egész kicsit húzódott vissza. Na, itt azért kicsit megnőttek a várakozásaim. Lehet, hogy még a végén tényleg tud valami spécit nyújtani ez a kis vénség?

Állagra egyébként eléggé egyformák voltak, míg kiimádkoztam őket az üvegből, nehezen mondtam volna meg, melyik melyik, ha nincsenek az eltérő színű jelzőgumik.

Bekevertem a tésztákat, jól meggyúrtam őket. Itt már kezdett feltűnni némi különbség, Az amerikai tészta "jobb" lett, más volt az érzete, jobban nyúlott, selymesebb volt, szebb, finomabb felületű. A hajtogatásoknál ez a különbség még inkább megmutatkozott. Gyorsabban nőtt ez a tészta, jobban megtartotta a gombóc formát két hajtás között, kicsit jobban ragadt, ellenben sokkal jobban nyúlott, szakadozás nélkül. Kissé kezdtem is tőle tartani, hogy nem fogom tudni együtt sütni őket, mert ez gyorsabban el fogja érni azt az állagot, amikor formázni kell, és/vagy a már megformázott kenyér gyorsabban fogja elérni a sütő-érett állapotott.

Mindenesetre kaptak mindketten három hajtást, majd beültek a hűtőbe. Reggelre kicsit megnőttek, a különbségek némileg eltompultak. Legalábbis a formázásig... Az oregonival készült tésztát állati nehéz volt feltekerni. Sima gombóccá húzni kellemes lett volna, de két kukaccá felcsavarni igencsak próbára tette a "szakértelmemet", olyan lágy és ruganyos, puha volt. Azért valahogy megküzdöttem vele, majd mindkét kenyeret belecsaptam egy-egy formába. 

Mindketten hamar keltek, egy óra után már erősen meg voltak dagadva, meglehetősen egyformán, így megkapták a melaszos kenést. (Mostanság ez sem megy olyan jól, a litván tejföl, ami épp itthon van, túl folyós, így a kenőcs egy része folyton lefolyik a forma aljába, ami esztétikailag nem a legelőnyösebb a kész kenyéren. De ez már tényleg csak kozmetika.)

Bementek a sütőbe. Úgy húsz percig úgy tűnt, oregoni barátunk meg akarja nyerni a futamot, de aztán ő kifulladt, Rozi mama meg ha lassabban is indult, de kitartóbb volt, és végül gyakorlatilag milliméterre egyformák lettek. A különbség annyi volt, hogy az amerikai szanaszét hasadozott az egyik oldalon, míg a másikon kisebb repedések lettek. De ez éppenséggel a formázásból is könnyedén adódhatott. (Balra Matuzsálem kenyere, jobbra Rozi mamáé.)

Szóval igen, összességében kelési időben, végső méretben igazi különbség nem adódott. Ekkor még persze fennállt a lehetőség, hogy az egyiknek a bélzete jobb, szebb, levegősebb, akármilyenebb lesz. 

Nos, egyszer annak is eljött az ideje, hogy ezt ellenőrizhessem, miután végre kihűltek. Az eredmény pedig...

Ismét a balos az oregoni versenyző. Nem tudom, ki hogy van vele, én egész egyszerűen nem látok különbséget.

Egyesek arra is esküsznek, hogy az öreg kovászokkal sütött kenyereknek egész más az aromája, íze. Én lelkesen leettem mindkét kenyér mind a négy csücskét... Hát nem, nincs más íze.

Részemről a végkövetkeztetés tehát, hogy megtartom a kisöreget, mert igazi öröm volt a vele készült mesésen selymes tésztát hajtogatni, gyúrogatni, gyömöszkölni, és mert elvégzi a rá bízott feladatot éppen olyan szorgalmasan, mint a nála jóval fiatalabb Rozi mama. De főleg mert olyan szép gondolat, hogy egész seregnyi ember gondoskodott már róla előttem, nemzedékeken át, szorgalmasan gondját viselve, megháláva, hogy újra és újra segít kenyeret sütni. De határozottan nem mondhatom, hogy preferálni fogom a magam felnevelte kovászhoz képest. Viszont ahol egy kovász elfér, ott kettő is, nemde?