Nemrég mutattam egy kép erejéig, hogy ajándék kovászom érkezett Amerikából. Azóta megbarátkoztunk egymással, 48 óra után kijelenthetjük, hogy nagy eséllyel jóban leszünk.

Na de mielőtt arról mesélek, mi történt a megjelenése óta, először talán néhány szó erejéig beszéljünk arról, honnan is érkezett ez a kovász.

Egy nemzetközi kovászos Facebook csoportban említette valaki, hogy nemrég kapott szárított kovászt egy olyan önkéntes csoporttól, akik egy igen öreg darabot tartanak életben és ajándékoznak belőle bárkinek, aki kéri. Részemről sok hitelt nem adok annak, hogy egy száz, kétszáz avagy akárhány éves kovász bármivel többet tudna, mint amit magunk kutyulunk össze és nevelünk fel szeretettel, én abban hiszek, hogy a kovász az kovász.

Ennek ellenére maga a történet megfogott, így kicsit utánaolvastam. Mint kiderült, ez a kovász egy bizonyos Carl Griffith családjában öröklődött 1847 óta, amikor is Oregonban felnevelte egy dédimama. Végigvándorolt a prérin számtalanszor, kenyeret varázsolt a család változatos tagjainak bármelyik táborban, ahol épp megszálltak, a leszármazottak között pedig mindig akadt valaki, aki gondoskodjon róla. Utoljára ennél a bizonyos Carlnál talált otthonra, aki egész életében gondját viselte, és bárkinek bármikor szívesen adott belőle.

De nem elégedett meg annyival, hogy szomszédot, barátot megajándékozzon az igazi házi kenyér élményével, bárkinek küldött világszerte is, aki eljuttatott hozzá egy felbélyegzett válaszborítékot.

Amikor 2000-ben, 80 éves korában elhunyt, egy maroknyi önkéntes vette át tőle a stafétát, és azóta is etetgetik, nevelgetik a matuzsálem korú örökséget, és Carl szép hagyományát folytatva továbbra is juttatnak egy kicsit bárkinek, aki kér belőle. (Aki maga is szeretne ebből a kovászból, ITT informálódhat bővebben.)

Nevezzen bárki érzelgősnek, de nagyon megtetszett ez a kis mozgalom, és rögtön megkívántam az amerikai kovászt! Ha erősebb, ha nem, mint az én saját, szeretett Rozi mamám, azért mégis van abban valami varázslat, hogy egy 170 éves kovászkát birtokolhat az ember... Kértem hát belőle, egy szerény adománnyal meghálálva a kedvességet előre is, és bár a weblap információi szerint akár nyolc hétbe is telhet, mire ténylegesen ide is ér, valójában két héttel a "megrendelés" után meg is érkezett a borítékom.

Este hazahoztam a kicsi kincset. Amikor azt mondom, "kicsi", nem viccelek... A magam részéről úgy 50 grammnyi szárított kovászt szoktam továbbadni, azzal elég jónak ítélem a felélesztés esélyeit. Ebben az esetben viszont egész konkrétan NÉGY gramm kis granulátumot sikerült kikotornom a zacsiból, amit a boríték rejtett. Márpedig gondosan kapirgáltam, egy morzsát sem hagytam benne... 

Gondoltam, annyi baj legyen, ha van benne erő, az van egy gombostűfejnyiben is. Szóval nekiálltam, visszahidratáltam négy gramm vízzel eredeti állagára. Eközben felfedeztem, hogy bődület lábszaga van a szentemnek... Na de hát épp csak megismerkedtünk, meg jó sokat is utazott, hát csak nem fogom megbántani fintorgással, szóval jó képet vágva a dologhoz egy fél óra áztatás után megetettem, további négy gramm vízzel, meg két-két gramm rétes- és teljes kiőrésű liszttel.

Nem mondom, hogy valaha dolgoztam már ilyen miniatűr mennyiségű kovásszal, de igyekeztem minden bizodalmam ebbe a fél evőkanálnyi szmötyibe vetni... 

Korábbi, saját kovászom kiszárítása, majd felélesztése során szerzett tapasztalataim alapján azt vártam, hogy ez az üveg alját épp csak bekoszoló massza majd 1-2 óra után mutat valami aktivitást, pár bubit, aztán még egy, esetleg két etetés, szaporítás, és helyben is leszünk.

Na, ehhez képest négy óra alatt nem történt az ég egy adta földön semmi. A massza továbbra is pont ugyanakkora volt, sehol egy bubi, ellenben a szaga továbbra sem volt túl bizalomgerjesztő. Eddigre már hajnali fél egy volt, szóval egy életem, egy halálom, adtam neki még egy kis adag lisztet-vizet, majd magára hagytam reggelig.

Amikorra is gyakorlatilag semmi nem változott. Meg sem nyekkent. Talán volt benne két mini buborék, de lehet, hogy azt is csak képzeltem. Annyit haladtunk, hogy már valamivel kevésbé volt bántó szaga.

Egy utolsó hajrával megint kapott enni, még mindig kíméletesen, nem sokat. Nos, ez után végre feltűnt némi aktivitás! Igen lassan, de estére egyre látványosabban, egyértleműbben megmoccant.

Ezt 12 óra alatt sikerült megvalósítania, nem érte el a dupla méretet, viszont azért jócskán nőtt, és jóóóól tele volt bubikkal. Kezdett kellemes, igazi kovászos illat is lenni. Szóval megdicsértem, lefeleztem, újra megetettem, ezúttal már 1-1-1 arányban, és megint hagytam reggelig dolgozni.

Meg is hálálta a türelmet, reggelre már igencsak megemberelte magát, bőven túlnőtt a dupla méreten. Láthatóan magához tért, és megmutatta, milyen szép, erős kis kovász is ő. Virgonc, lelkes, jó izmos. Ekkor már éppen sütni is bátran nekiálltam volna vele, csak hát valakinek dolgozni is kell menni, szóval ezzel még várni kellett. Kedd estig itt gyúrás sajnos nem lehet.

Ha már így alakult, hűtőbe akkor sem akartam még tenni, szóval keddig még eheti az ingyenebédeket, dolgoznia nem kell, csak erősödjön, ismerkedjen a környezettel. 

Ma estére például ezt alkotta a reggeli etetés óta:

Itt már persze bőven összeesés közben volt, az üveg falán jól látszott, hogy bő egy ujjnyival magasabban állt ő eredetileg, de már túl volt a zeniten bőven.

Hogy egyszer azért lássam is, milyen sebességgel dolgozik, amint hazaértem ma, kapott egy plusz etetést, hogy még lefekvés előtt várhatóan befejezze a növekedést, és megetethessem újra. Nem okozott csalódást, másfél órával evés után már így fest:

Szóval nem lesz itt hiba. Holnap reggel megetetem kicsit keményebbre, hogy estig, az első dagasztásig szépen meg kelljen dolgoznia minden falatért, és a legerősebb formáját hozza. Szerdán pedig kiderül, mit tud éles bevetésen, a sütőben.