Hiánypótló kétszázezredik konyhablog

Süthetjük

Süthetjük

MINDENNAPI - 10. 23.

2017. október 23. - Lousha

 

Mostanában nem nagyon jelentkeztem. Jó ideje folyton csak a kedvenc kis csöves kenyeremet sütöm, ami számunkra nagyon bevált. Viszont mivel ezek a kenyerek a forma miatt egytől egyig pontosan ugyanúgy néznek ki, aki egyet látott, látta az összeset.

Most azért mégis itt vagyok, mert a cső forma helyett tegnap inkább a „kockát” használtam, a szögletes Pullman formát, ezúttal a fedele nélkül, hadd emelkedjen a tészta korlátok nélkül, sütőzacskóba húzva. Ez egy kétszer akkora kenyér, mint ami a kerek fazonból kijön, így ebből elég heti egy is. 

szelet_2.jpg

 

kenyer_6.jpg

 Elfogult vagyok, de azt kell mondjam, igen mutatósra sikerült a kicsike (nagyocska...). Sőt, még repedezni is majdnem teljesen elfelejtett, cafatokra szakadt oldal helyett ennyi volt a teljes mutatványa:

reped_1.jpg

A recept egyébként gyakorlatilag ugyanaz, mint bármelyik csöveskénél, csak duplázva, illetve ezúttal kicsit variáltam a liszteket, valamint csökkentettem a folyadék mennyiségét (értsd: a tej után elfelejtettem hozzáönteni a vizet). Szóval került bele 400 g tej, abban 300 g kovász meg 40 g méz jól elkeverve, majd 180 g teljes kiőrlésű kenyérliszt, 180 g pizzaliszt, 360 g fehér kenyérliszt. Ezeket lazán összekutymolva békén hagytam úgy egy órát, majd rövid dagasztás után lassanként hozzáadagoltam 110 g vajat. További dagasztás, majd kis pihenő után A Nagyi kovászos kenyere csoportban tanultak szerint kivettem 50 grammot, ami ment egy kis üvegcsébe, jelezni, hol tart a kelés folyamata, végül beledagasztottam 22 g sót a tésztába. Körbelisztezve lazán gombóccá formáltam, két órát pihentettem. Utána háromszor (félóránként) áthajtogattam, végül ment a hűtőbe éjszakázni. Ott a szokásosnál lassabban kelt, így reggel még hagytam a konyhában kicsit éledezni. Utána kettészedtem, amikor a vekkertészta már majdnem a duplája volt a kiinduló méretének. Kinyújtottam a darabokat sodrófával jó laposra, majd kukaccá feltekertem őket. Megint pihentek egy keveset, aztan még hengergettem rajtuk párat, hogy hosszabbá nyúljanak. Összecsavartam a kettőt, és mentek a kivajazott edénybe. (Nemrég felfedeztem, hogy ha vajazom a formát, sokkal kisebb eséllyel ragad bele itt-ott a tészta, mint ha olajozom.) Bekentem a tészta tetejét olajjal (erre visszont jobb az olaj, mint a vaj, mert az utóbbi megkeményedik, majd töredezett felületet eredményez, ahogy a tészta növekszik), és hagytam kelni. Az olajozás nem elengedhetetlen, de én úgy látom, segít, hogy ne repedezzen túlzottan a kenyér sütés közben. 
Amikor a vekker már közel háromszoros volt (formázástól ez még két óra volt), lekentem malátás tejföllel (melasz helyett ezúttal malátaport használtam), majd benyomtam egy grandiózus sütőzacskóba. Előmelegítés nélkül ment a sütőbe, 200 fokon sült 1 óra 25 percet, fél óránként körbefordítva. (Az én sütőmben egy ekkora óriásbébinek kell ennyi idő, különben marad egy szalonnás csík az alján.) 

A pizzalisztet máskor is fogom még kenyérbe keverni, nagyon klassz, rugalmas állagot adott. E mellett ami még sokat segít az ilyen (számomra) nagy kenyereknél, az egy extra keverőszár a dagasztógéphez. 

Igen, ez itt az (önkéntes, fizetetlen) reklám helye lesz. Először is pár szó a dagasztógépemről most, hogy lassan már egy éve használom, szóval mondhatni kellő rálátással rendelkezem róla: Kenwood Patissier a becsületes neve, csudiszépséges babarózsaszínben pompázik, és egy igazi igásló. 400 wattos motorja van, amitől legtöbbünk azonnal tovább is lapozna a katalógusban. Szerencsére van nekem egy ilyen kérdésekben jóval okosabb agyféltekém (ismertebb nevén Életem Párja), aki nem restellt kicsit jobban utánanézni a dolgoknak, amikor a tavalyi szülinapi ajándékomat keresgélte, meg nem mellesleg konyít is kicsit az ilyen elektromos bizgerekhez, és arra jutott, hogy a gép ennek ellenére bikaerős. Már ránézésre is látható, hogy merített némi ihletet a gyártó cég a KitchenAid gépekből, ott is hasonló Watt adatokkal találkozhatunk, ami viszont nem jelenti, hogy ne tudták volna a kis segédeket úgy megtervezni, hogy ennyi Wattot azok értelmesen használjanak fel. Ez a Kenwood cucc is vagy 9 kiló, gyakorlatilag minden belső szerve masszív fémből van, és eddig semmire nem mondta azt, hogy ne viccelődjek, pedig nagyon meg kell dolgoznia a kvártélyért. Csak áldani tudom a kitartó gyúróképességeit.

Egyetlen dolgot tudok „ellene” felhozni: a leírásában megadott maximális tésztamennyiségekkel nem viccel. És még csak nem is azért, mert a motor nem bírna nagyobb és/vagy keményebb tésztával megbirkózni, abszolút érezhető, hogy meg sem érzi a kihívásokat, de ha pl. a fent leírt mennyiségekkel megtömöm a bendőjét, a saját dagasztókarjával az egészet úgy felcsévéli két pörgés alatt, hogy öröm nézni. (Nem, igazából nagyon nem öröm...) Szóval ilyen masszív adagokkal maximum úgy lehetne vele dolgozni, hogy húsz másodpercenként leállítjuk, lehúzogatjuk a szajrét, majd elölről...

Nos, itt jön képbe a holland csavar. Illetve spirál. Egy Super Doughhook nevű holland cég ugyanis készít elég sokféle dagasztógéphez - sajnos erősen heroindrágán - utángyártott, spirál alakú karokat. Ezeket kenyeres FB csoportokban annyian dicsérték, hogy végül hosszas hezitálás és belső küzdelem után rendeltem egyet.

Amikor megérkezett, nem voltam tőle nagyon elragadtatva. Igen masszív, csúf kis darab, nem lehet mosogatógépben mosni, és részemről nem tapasztaltam, hogy olyan óriási különbséget okozna a dagasztában. Nem lett kész előbb a dagasztás, nem lett jobb a tészta állaga, semmi extra. Sőt, amikor a szokásosnál kisebb mennyiséggel dolgoztam, szinte semmit nem csinált, nem nagyon talált fogást a kevés anyagon, inkább csak a közepét pisztergálta, mint hogy dagasztott volna.

Aztán egyszer kipróbáltam egy bazi adag tésztánál, amikor az eredeti dagasztókart már összekentem egy korábbi adaggal, és hanyagul a hegyekben álló mosatlan közé dobtam, és hát wow! Amivel az eredeti kar már szenved, az ennek meg sem kottyan. Gyakorlatilag megduplázza a gép kapacitását. Szóval hurrá, nem volt kidobott pénz, még ha azt pont nem is csinálja, ami miatt mások lelkendeztek érte. Ellenben nekem végül kimondottan hasznosnak bizonyult, másra.

 

 

ÉLJEN AZ ÚJ KENYÉR!

A második augusztus 20. kovásszal

Ismét eljött augusztus 20., ismét ünnepelhetjük a kenyeret. Tavaly sütöttem először erre az alkalomra, őszintén szólva a kovásszal való megismerkedésem előtt nem is tudtam, hogy 20-án ezt is ünnepeljük... Na de amint az embert maga alá temeti a sütögetési láz, gyakorlatilag kötelezővé válik, hogy egy ilyen jeles napra is készítsen egy helyes kis cipót, veknit, valamit.

Tavaly ez a valami számomra egy koszorúba tekert gyökérkenyér volt, ami felettébb szépre sikerült. Így aztán hiába ígértem, hogy idén valami mást próbálok ki, inkább úgy döntöttem, szeméyes hagyományt kreálok ebből a dologból, és huszadikára mindig ilyet sütök majd. Nem bántam meg, nem lett most sem szégyellni való a végeredmény.
fokep_5.jpg
Ezúttal úgy döntöttem, dokumentáló természetemmel és mániákusan méricskélő szokásaimmal ellentétben bátor leszek, és az eddig összekapirgált tapasztalataim alapján csak úgy érzésre fogok tésztát gyúrni. E miatt persze megosztható recept nincs is, úgy nagyjából fél kiló liszt került a mixbe, vegyesen kenyér-, fehér tönköly és teljes kiőrlésű búza, meg víz, amennyivel jó ruganyos, nyúlós tésztává állt össze, sacc per kábé 150 g körüli kovász, meg egy jó púpos teáskanál só. Ennyi, az igazi, hagyományos kenyérbe nem kell más, a tejet, vajat, krumplit, magokat, minden egyéb földi jót meghagyjuk a „flancosabb” darabokhoz. 

Sütési módnak is a ritkábban használtat választottam, a formában, hideg sütőben indított változat helyett jól előmelegített sütőben, kövön sült a kicsike, fedetlenül, némi „konzerv gőzzel”, azaz a kő mellett ült egy kis konzervdoboz is egy kevés forró vízzel, hogy azért ne szilárduljon meg a héj túl hamar. (Azért persze középen így is kihasadt kicsit.)
szakadas.jpg
felul.jpg
A kész kenyér nagyon szuper lett, isteni ropogós héjjal, amin mutatóba még egy pár apró cserép is keletkezett, és szeleteléskor csak úgy recsegett-ropogott, minden késmozdulatra egymillió kis morzsadarabkát szórva az összes égtáj felé a nagy gonddal épp makulátlanra takarított konyhában. Belül pedig jó kis ruganyos, testes, „rágós”, random módon kis- és nagy bubis, szépséges bélzet fogadott, olyan igazi kenyérillattal, amivel semmiféle látványpékség kémiai boszorkánykonyhában kikevert műillata nem versenyezhet. 
szeletek_2.jpg
Már csak egy gazdag, zsíros pörkölt hiányzik mellé, mert ez bizony amolyan sűrű szaft tunkolására született, jó parasztos, velejéig házi kenyér...

 

KEREK, SZÖGLETES, GÖRBE, EGYENES

Minden forma jöhet

Az utóbbi hetekben sütöttem mindenfélét, de mutogatni nem volt túl sok időm, így most jöjjenek kicsit ömelesztve.

Sütöttem persze sokat a már megszokott „csöves” kenyérből, de azok már annyira rutinszerűen mennek, annyira klónjai egymásnak, hogy jobbára már le sem fotózom őket, egyik pont olyan, mint a másik. 

kerek_2.jpg

Volt viszont alkalmam két „normál”, kerek kenyérkét is sütni, barátoknak. Nálunk jobban fogy a formakenyér, praktikusabb, elkészíteni viszont nagyobb öröm ezeket a hagyományos cipókat, vekniket, szóval örültem, hogy akadt, aki vigyen egyet-egyet.

Ez a darab egy egész kicsit megindult oldalra, nem lett annyira magas, mint vártam, de teljesen decens lett a végeredmény, szép bélzettel. Azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon finom is volt, hurrá. Teljes kiőrlésű búza- és tönkölyliszttel készült.

gomboc2.jpg

A repedését külön is le kellett fotóznom, mindig lenyűgöznek a kenyerek apró szépség-részletei...

gomboc2reped.jpg

Ez a kicsit „feltörekvőbb”, kerekségét jobban megtartó darab a leendő gazdi ízlésének megfelelően zabpehelyliszttel és mézzel készült:

gomboc1.jpg

Neki sem hagyhattam ki a megroppant „csücskét”.

gomboc1reped.jpg

Később adtam még egy esélyt a korábban sikeresnek nem mondható projektjeimnek is, mint például a kiflinek. Jelentős előrelépés történt, egészen kifliszerű képződményeket sikerült létrehoznom! Finomhangolás még bőven rájuk férne, de állagban, ízben erősen emlékeztettek egy kiflire. (Egyébként ugyanazt a tésztát használtam hozzájuk, mint a csőkenyérhez, a „nagy áttörést” igazából annyi hozta el, hogy jóval tovább hagyam a tésztát még formázás előtt kelni.)

Az más kérdés, hogy a javulásuknak megvolt az a kínos mellékhatása, hogy diéta ide, vagy oda, még forrón betoltam egyet szőröstül-bőröstül, pedig csak ketté akartam szedeni, hogy megnézzem, milyen lett a belseje, majd hidegen még „lecsúszott” egy...

kifli_2.jpg

Ezen a sikeren fellelkesülve sütöttem egy újabb kalácsot is, ugyanezzel a „varázstrükkel”, hagyva a tésztát szinte teljesen megkelni, mielőtt nekiláttam volna a formázárnak. Itt is sokkal jobb lett az eredmény, mint korábban bármikor, szépen megmaradtak a „huplik”. Itt viszont azért még mindig nem tudom teljesen, mi lehet a nagy hátráltató tényező, ugyanis mire a tészta megkelt annyira, amennyire szerettem volna, 12(!) óra telt el, majd formázás után kellett még három... Illetve kellett volna több is még, de addigra majdnem éjfél volt, és erősen lelohadt a lekesedésem, szóval megsütöttem, lesz, ami lesz. Nem lett rossz, de szintén a sietség miatt nem sült át 100%-osan, és látszott a belsején is, hogy akart volna még kelni. De jelentősen jobb lett, mint a korábbiak, főleg kívül. Azt persze továbbra sem tudom, mi is az, ami olyan nagyon akadályozza a kelésben, miért ilyen rettenetesen lassú. Gondoltam az édesítőre, kirpóbáltam cukorral - semmi különbség... Lecseréltem a margarint is vajra, olajra, nulla változás. Próbáltam öt különböző vaníliás cukrot és vanília aromát, hátha azokban van valami tartósító, ami öldösi a kovászt. Nem nyert. Maradt a tojás, mint lehetőség, elhagytam, vagy csak sárgájára cseréltem, mégsem kelt gyorsabban.
Szóval a rejtély továbbra is rejtély, de legalább némi előrelépés van. Legközelebb egyszerűen megpróbálok sokkal több kovászt használni.

kalacs_2.jpg

Időközben pedig megint rám jött a vásárolhatnék. Vettem egy másodikat a csőkenyér-formából, így tudok egyszerre kettőt is sütni, valamint egy Pullman szendvicskenyér-formát. Azok kedvéért, akiknek nem mániájuk a kenyérsütés, és nem töltik minden idejüket ehhez kapcsolódó bizgerek nézegetésével, mutatom, hogy is néz ez ki:

edeny.jpg

Szóval igen, ezzel a kerek szeletek után lehet „kockát” létrehozni! Szemet gyönyörködtetően szögletes, szabályos kenyerek tudnak belőle előbújni.
Egy olyat vettem, amit 750 grammos kenyérhez ajánlottak, ehhez képest eléggé meglepődtem, amikor előbújt a dobozból. Hatalmasnak bizonyult. Éppen csak hogy befér a sütőmbe, de azért súrolja a széleket.
Némi számolgatás után - na jó, ne szépítsünk: miután megkértem az embert, hogy használja a területszámítási tudományát, ami nekem már nincs - arra jutottam, hogy ebbe speciel pontosan kétszer annyi tészta fér, mint a csőformába, azaz összesen 1700 grammot tömtem bele, ezzel megalkotva a lehető legnagyobb kenyeret, amit valaha megkíséreltem.
Nem sikerült rosszul, szép lett a bélzete is, bár a sütési időt még kicsit macerálni kell majd. (Kiindulásként a csövesnél megszokott 50 perc helyett 70 percet sütöttem, de ráfért volna még 10.) Sajnos a fedelére egyetlen nyamvadt ponton rásült a tészta, ami miatt úgy kellett letépni, így kissé összenyomorodott a kenyér egyik vége, ahogy az a jobb alsó képen is látszik. Na de hát minek van az embernek szimmetrikus formája? Hát azért, hogy ilyenkor laza eleganciával kinevezhesse a kenyér alját tetejének, és huss, máris tökéletes!
Azért legközelebb majd alaposabban kiolajozom a kis dögöt...

kocka.jpg

RANDOM DESSZERT

Kultúrák esetlen találkozása egy tál puding felett

Tegnap este érdekes meglepetés ért, gondoltam, megosztom. 

Ehhez előzményként érdemes tudni, hogy három éve élünk a jelenlegi lakásunkban, egy csendes kis környéken, egy társasházban. Az emeletünkön két lakás van, a miénk, meg velünk szemben egy másik, ahol már a mi beköltözésünkkor is ugyanaz a család élt, akik azóta is. Öltözékükből, megjelenésükből és az ajtóra kiírt nevükből ítélve ázsiai származásúak és az iszlám követői lehetnek, de igazából sosem merültünk el sem vallási eszmecserében, sem az őshazáról szóló csevegésben. Ami azt illeti, soha egy árva szót sem váltottunk azt leszámítva, hogy ha összefutunk a folyosón vagy az udvaron, egymásra mosolygunk és udvariasan üdvözöljük egymást. Sem a mi, sem az ő részükről nem merült fel soha igény ennél többre. Nem zavarjuk egymást, de nem is érdeklődünk egymás iránt.

Egészen tegnapig, amikor is este nyolckor kopogás zavarta meg a békés, „nyugdíjas” hangulatú esténket, amikor is nem számítottunk semmiféle látogatóra, csak csendesen bökdöstük egymás mellett heverészve a laptopjainkat, kortyolgattuk a sörünket, lassanként csúszva a korai bealvás felé.

Ilyentájt nagyjából két okból szoktak kopogni, valamelyik szomszéd elfelejti, ki kell-e aznap este rakni a szemetet vagy nem, illetve hittérítők végzik késői missziójukat. Egyikhez sem volt túl sok kedvem, ahogy kikecmeregtem az ágyból.

Helyettük azonban a szomszéd két kicsi gyereke állt az ajtóban, egyetlen mukkot sem szólva, egy kis ételtároló dobozt nyújtva felém... Nem mondom, hogy értettem a helyzetet.

Eddigre feltűnt mögöttük az ajtajukban az anyuka, és onnan, a folyosó másik végéről magyarázkodott kicsit tökéletlen angolsággal, mosolyogva, hogy ez rizspuding nekünk, fogadjuk szeretettel. Ő nem tudja, hogyan kell elkészíteni, mert most épp böjtöl, de reméli, ízleni fog nekünk. Mert tudom, most van az ünnep, kicsit olyan, mint a karácsony. 

Nos, nem, nem tudom. Annyi elképzelésem van az ünnepeikről, hogy tudom, hogy most épp ramadán van, amikor böjtölnek, de ennél bővebb ismereteim nincsenek, főleg arról, hogy milyen idegenek, felebarátok felé megnyilvánuló szokásaik vannak. Szóval ötletem sincs, hogy ez most valami személyes dolog volt, konkrétan felénk szerettek volna egy lépést tenni, vagy ez inkább egy általános szokás ebben az időszakban, kvázi idegenek megajándékozása? Azt sem tudom, hogy mindezt miért pont most, hiszen nyilván tavaly és az előtt is volt ramadán, a hagyományaik meg aligha változtak pont most...

Szóval megvallom őszintén, lövésem nem volt, mihez is kezdjek a helyzettel. Kérdezősködni nem nagyon akartam, mert a vallás elég könnyen vezet egy beszélgetésben aknamezőre, na meg ahhoz sem volt nagy kedvem, hogy hosszasan álldogálljunk a folyosón, na de végső soron egy mosolygós asszonykával meg két aranyos, ámbár szégyenlős gyerekkel kellett „megküzdenem”, szóval végül - valószínűleg továbbra is eléggé zavart tekintettel - visszamosolyogtam, és szépen megköszöntem a kedvességet, majd elbúcsúztunk. Egy ideig még álltam a párom előtt tanácstalanul a kis pitlivel, de neki sem volt több ötlete, mint nekem, szóval továbbra is tudatlanul nekiálltunk segítségül hívni Google barátunkat, hogy vajon milyen hagyománynak lettünk „áldozatai”, de nem jutottunk sokra. 

Mindenesetre édességért és kedvességért még sosem haragudtam, szóval innen is köszönet... Akinek esetleg van ötlete, mi is ez a tejbegríz-szerű desszert, amit kaptunk, és hogy miért, kommentben szívesen fogadok ötleteket.

 

HIBÁTLAN HOBÓ

Hurrá, liszt nélkül sem ragad!

fokep_4.jpg
Bármilyen ritka, azért még Angliában is előfordul néhány pillanat erejéig a nyár nevű képződmény. Tegnap például ezer ágra sütött a Nap, 30 fok volt, egy leheletnyi szellő sem birizgálta a leveleket, egy pamatka felhő sem volt látható közel s távol. Ilyenkor kenyeret sütni nem kifejezetten ideális, meg úgy egyáltalán bármilyen konyhai tevékenységet végezni.

Mindebből logikusan következik, hogy én a nap nagy részét ott töltöttem. Egyszer végre nem kellett ehhez külön fűtenem a konyhát, nem szaladgáltam vastag, bolyhos köntösben, hanem kifejezetten főzős sztriptízt rendeztem, minél több minden tolta a meleget körülöttem, annál szegényesebb ruhatárra váltottam, és boldogan izzadtam, mint egy szaunában felejtett jégszobor. (Fázósoknak biztosan nem kell magyarazni, hogy a folytonos hideg után a határozottan túl meleg is öröm.) 

Megfőztem a jó ideje vadul vágyott paradicsomos káposztát, minjárt egy hordónyit, csak a biztonság kedvéért. Mellette az angliai élet egyik legjobb velejárója, a slow cooker összerotyogtatott egy marhahúslevest. Mivel mostanság főzelékmániám van, de a feltétekből kezdek kifogyni, sütöttem egy adag pulykahúsgombócot is, amiből majd kapkodhatok ki egyet-kettőt a mélyhűtőből, ha éppen kell. Vasárnapi ebédhez felavattam az új, bazi nagy öntött aluminium wokot, először pertezselymes krumplival, majd pácolt pulykamellekkel. Néhány sör után aztán elfogyott az energiám, valamint elérte a maximumot a hőtolarenciám, és végül a káposztához szánt főtt marhától megfosztott leves zöldséges-tejszínes-tárkonyos ragulevessé alakítását ma estére halasztottam. De azért persze az előző este begyúrt kovászos kenyeret még megsütöttem, mielőtt végleg a relatíve hűvös szobába disszidáltam volna.

Nem is bántam meg, mert ezzel egy újabb ritka eseménynek lehettem tanúja: tökéletes kenyeret alkottam. Nem, mintha általában rosszak lennének a kenyereim, vagy óriási hibáik lennének, de mindig látok még egy kis csiszolni valót itt, kis javításra váró apróságot ott. Jelen esetben viszont semmi ilyesmiről nincs szó, ez a kis csöves akarva sem tudott volna jobban sikerülni.

mug_1.jpg
A recept alapvetően nem változott, csak lecsökkentettem a hozzávalókat annyival, hogy pont 850 grammos (oké, 851...) tésztát kapjak. Ebből 800 ment a formába, ötvenből lett a jelzőbólya. Került bele 150 g frissen etetett tk kovász, 200 g tej, 55 g víz, 55 g margarin, 20 g méz, 11 g só, 180 g fehér kenyérliszt, 90 g rétesliszt, 90 g tk rozsliszt.
belzet_3.jpg
A megszokott módon a sót leszámítva mindent összekutymoltam és egy fél sorozatepizód, valamint korábbi konyhai ténykedések nyomainak eltakarítása erejéig pihentettem, majd meggyúrtam, míg szépen össze nem gombócolódott. Ekkor egy újabb rövid pihenő után megkapta a sót, még egy dagasztás, majd fél óránként hajtogatás, ezúttal négyszer. Utána a hűtőben éjszakázott, majd kora reggel kettévágtam, kinyújtottam és feltekertem, vaskos kukaccá formáztam a darabokat, összetekertem őket és hagytam a kenyeret a nemrég mutatott formában kelni három órát. 

A formát egyébként ezúttal halált megvető bátorsággal nem liszteztem ki, csak vékonyan beolajoztam. Egy ideig aggódtam is, hogy jaj, bele ne ragadjon, jaj, nehogy vésővel kelljen kicsalogatni, mert a kenyér is oda lesz, meg a forma is. Aztán a fentebb említett sörök az aggodalmat is leöblítették.

Előmelegítés nékül, 200 fokon, ezúttal csak 50 percig sütöttem, hogy a héj minél puhább maradjon. 
Speciel kinyitni a formát a lisztezés nélkül nem volt vicces, mert eléggé összesült, ellenben értelemszerűen lávaforrón jön ki a sütőből, szóval még a nagyon szuper szilikonos edényfogó kesztyűkkel is igen nehézkes hosszasan bíbelődni vele. De amint ezzel megvoltunk, maga a kenyér már nagyjából vonakodás nélkül kiszállt a formából. 

Küllemre a random lisztmaradványok nékül persze sokkal csinosabb, egyenletesebb lett. Tökéletesen kitöltötte a formát, alig maradtak a szálak „illesztései” láthatóak. Világos és puha maradt a héj, habos, könnyű és foszlós a bélzet. Sehol egy sületlen csík, sehol egy apró szépséghiba. Éljen soká a kovász! 

 

BECSÖVEZVE

Szendvicskenyér kikerekítve

Bármilyen egyhangúan is hangzik, még mindig ugyanazt a toastkenyeret sütögetem hétről hétre, amit eddig. Annyira bevált, hogy egy ideig még nem is nagyon tervezek változtatni.

fokep_3.jpg
A formán azonban szerettem volna már egy ideje, de került némi porszem a gépezetbe.

A dolog úgy indult, hogy már a kovászolás kezdetétől piszkálta a fantáziámat egy „csőben sült”, henger alakú kenyér, amiből aztán jó kis kerek, mindig egyforma szeleteket lehet vagdalni. Csak mert az jól megy a kerek parizerhez..
Igen ám, de csak mert én kitaláltam, ki fog ehhez formát biztosítani?
Eleinte sokat kísérleteztem egy acél kályhacsővel, ami pont olyan hosszú volt, mint a sütőm szélessége, és az átmérője is elég jól passzolt az igényekhez. Az eredmények sem voltak vele rosszak. Akadtak viszont tökéletlenségei, pl. nehézkes volt beletuszkolni a tésztát. Továbbá mivel a két vége nyitott volt, nem igazán sikerült megoldani, hogy a kenyér vége egyenes legyen, ne égjen meg, mire a közepe megsül stb. 

Mostanában újra eszembe jutott a dolog, rendeltem is egy formát, ami kb. olyan volt, mint két egymásba fordított püspökkenyérforma, csak sajnos soha nem érkezett meg. Reklamáltam, újraküldték, megint semmi. Ezzel elment vagy két hónap... Végül feladtam, rendeltem másikat, máshonnan. Ez kissé többe került, cserébe viszont nem csak elméletben létezett, és pár nap múlva végre kézbe foghattam.

forma.jpg
Elszórakoztam vele egy ideig, hogy óvatos emelésekkel kitapasztaljam, mennyi az a tésztamennyiség, ami pont kitölti, de végre meglett a tökéletes szám: 850 gramm. 
mug.jpg
A recept már unásig ismert, de hogy ne kelljen keresgélni, álljon itt: 180 g kovász, 110 g tk. rozsliszt, 110 g rétesliszt, 220 g kenyérliszt, 20 g méz, 70 g vaj/margarin, 13 g só, 250 g tej, 65 g víz. A só kivételével mindent összekeverek, hagyom állni fél órát, megdagasztom, megint pihen kicsit. Hozzáteszem a sót, újradagasztom. Félóránként háromszor hajtogatom, majd beteszem 12 órára a hűtőbe. Utána kettéveszem (ebben az esetben csak 850 grammnyit persze, a többi már nem fért volna a formába, a maradékból kis bucikat sütöttem), sodrófával kinyújtom, feltekerem két kukaccá. Rövid pihenő után ezeket még egy kicsit hosszabbra sodrom, majd a kettőt összetekerem. (Ahogy korábban említettem, ez nem lenne elengedhetetlen, de úgy találtam, hogy szebb a bélzet, ha több szálból tekerem össze a kenyeret, mint ha csak vekninek megformázom.) Beleteszem a kiolajozott, rizsliszttel kiszórt formába, majd hagyom három órát kelni. Előmelegítés nélkül, 200 fokon 55 percig sütöm.

MINDENNAPI - 05. 22.

Csak a szokásos, ezúttal szinte hibátlanul. Mert igen, olyan is van, hogy elégedett vagyok az eredménnyel... 

picsart_05-22-11_26_00.jpg

Két kenyeret sütöttem, mint mostanság minden szerdán és vasárnap, a korábban többször mutatott recepttel. 

picsart_05-22-11_38_43.jpg

Annyi változott, hogy most az összes folyadék tej volt, semmi víz. Nagy kárt nem okozott, de hosszú távon maradok a kombinált verziónál, mert így egy hajszállal kevésbé puha a bélzet, valamint legalább három milliméterrel alacsonyabbak lettek a kenyerek. 

Mindenesetre gyönyörűek lettek, az fix. 

Egyeske:

picsart_05-22-11_46_25.jpg

Ketteske:

picsart_05-22-12_14_01.jpg

Egyetértünk, nincs okom panaszra? 

KI MIT TUD?

Rozi mama vs Matuzsálem

Tegnap este megkezdődött az első barátságos mérkőzés a jól bevált, immár több mint egy éve szeretgetett kovászom, a dolgos, mindig munkára kész Rozi mama, és a nemrég Oregonból érkezett 170 éves őskovász között.

Gyúrtam két tökéletesen azonos tésztát, a szokásosnál is jobban odafigyelve, hogy az utolsó grammig minden teljesen egyforma legyen, sőt, percre ugyanannyi ideig táncoltattam őket a dagasztógépben is. Egyszerre hajtogattam őket, egyszerre mentek a hűtőbe éjszakázni, reggel egyszerre jöttek ki, egyszerre mentek formázás és további kelesztés után a sütőbe. Az egyetlen különbség az volt, hogy az egyikbe a szokásos kovászt tettem, a másikba az ugyanolyan arányokkal etetett amerikai öreget.

fokep_2.jpg

Korábban említettem, hogy nem vártam igazi különbséget egy kovásztól csak azért, mert sok-sok éves. Kísérletekkel még sosem sikerült érdemi különbséget találni, inkább csak anekdoták vannak róla, hogy XY egy ZV-től kapott, annak családjában ezer éve öröklődő kovásszal mennyivel jobb eredményeket ér el, mint a saját maga nevelte darabbal.

Ettől függetlenül nagy érdeklődéssel vártam, hogy mi fog történni. Reggel szépen megetettem a kovászokat, egyforma üvegben, egyforma mennyiségre. 

kovaszok.jpg

Estére mindkettő szépen megnőtt, az amerikai fél centivel beelőzve a sajátomat. Még úgy is, hogy az az üvegen lévő nyomok alapján jóval előbb befejezte a növekedést, és jobban vissza is esett már, mint a másik, ami még csak egy egész kicsit húzódott vissza. Na, itt azért kicsit megnőttek a várakozásaim. Lehet, hogy még a végén tényleg tud valami spécit nyújtani ez a kis vénség?

Állagra egyébként eléggé egyformák voltak, míg kiimádkoztam őket az üvegből, nehezen mondtam volna meg, melyik melyik, ha nincsenek az eltérő színű jelzőgumik.

Bekevertem a tésztákat, jól meggyúrtam őket. Itt már kezdett feltűnni némi különbség, Az amerikai tészta "jobb" lett, más volt az érzete, jobban nyúlott, selymesebb volt, szebb, finomabb felületű. A hajtogatásoknál ez a különbség még inkább megmutatkozott. Gyorsabban nőtt ez a tészta, jobban megtartotta a gombóc formát két hajtás között, kicsit jobban ragadt, ellenben sokkal jobban nyúlott, szakadozás nélkül. Kissé kezdtem is tőle tartani, hogy nem fogom tudni együtt sütni őket, mert ez gyorsabban el fogja érni azt az állagot, amikor formázni kell, és/vagy a már megformázott kenyér gyorsabban fogja elérni a sütő-érett állapotott.

Mindenesetre kaptak mindketten három hajtást, majd beültek a hűtőbe. Reggelre kicsit megnőttek, a különbségek némileg eltompultak. Legalábbis a formázásig... Az oregonival készült tésztát állati nehéz volt feltekerni. Sima gombóccá húzni kellemes lett volna, de két kukaccá felcsavarni igencsak próbára tette a "szakértelmemet", olyan lágy és ruganyos, puha volt. Azért valahogy megküzdöttem vele, majd mindkét kenyeret belecsaptam egy-egy formába. 

Mindketten hamar keltek, egy óra után már erősen meg voltak dagadva, meglehetősen egyformán, így megkapták a melaszos kenést. (Mostanság ez sem megy olyan jól, a litván tejföl, ami épp itthon van, túl folyós, így a kenőcs egy része folyton lefolyik a forma aljába, ami esztétikailag nem a legelőnyösebb a kész kenyéren. De ez már tényleg csak kozmetika.)

Bementek a sütőbe. Úgy húsz percig úgy tűnt, oregoni barátunk meg akarja nyerni a futamot, de aztán ő kifulladt, Rozi mama meg ha lassabban is indult, de kitartóbb volt, és végül gyakorlatilag milliméterre egyformák lettek. A különbség annyi volt, hogy az amerikai szanaszét hasadozott az egyik oldalon, míg a másikon kisebb repedések lettek. De ez éppenséggel a formázásból is könnyedén adódhatott. (Balra Matuzsálem kenyere, jobbra Rozi mamáé.)

mugshot_9.jpg

Szóval igen, összességében kelési időben, végső méretben igazi különbség nem adódott. Ekkor még persze fennállt a lehetőség, hogy az egyiknek a bélzete jobb, szebb, levegősebb, akármilyenebb lesz. 

Nos, egyszer annak is eljött az ideje, hogy ezt ellenőrizhessem, miután végre kihűltek. Az eredmény pedig...

szeletek_1.jpg

Ismét a balos az oregoni versenyző. Nem tudom, ki hogy van vele, én egész egyszerűen nem látok különbséget.

Egyesek arra is esküsznek, hogy az öreg kovászokkal sütött kenyereknek egész más az aromája, íze. Én lelkesen leettem mindkét kenyér mind a négy csücskét... Hát nem, nincs más íze.

Részemről a végkövetkeztetés tehát, hogy megtartom a kisöreget, mert igazi öröm volt a vele készült mesésen selymes tésztát hajtogatni, gyúrogatni, gyömöszkölni, és mert elvégzi a rá bízott feladatot éppen olyan szorgalmasan, mint a nála jóval fiatalabb Rozi mama. De főleg mert olyan szép gondolat, hogy egész seregnyi ember gondoskodott már róla előttem, nemzedékeken át, szorgalmasan gondját viselve, megháláva, hogy újra és újra segít kenyeret sütni. De határozottan nem mondhatom, hogy preferálni fogom a magam felnevelte kovászhoz képest. Viszont ahol egy kovász elfér, ott kettő is, nemde?

 

MINDENNAPI - 05. 16.

A nagy kovászélesztés közben aztán meg sem mutattam a vasárnapi kenyereket, pedig csinosak lettek.

fokep.jpg

A megszokott toastkenyereket (recept pl. itt), ezúttal egy fonott, egy... izé... bucis. Aki látott már hokkaido kalácsot, annak ismerős lesz ez a forma, gyakorlatilag feltekercseljük a tésztát négy bucivá, majd ezeket egymás mellé sorakoztatjuk egy szögletes formába. Hát... Ez itt annyira nem vált be, nehezebben kelt, majd szanaszét repedt.

mugshot_8.jpg

Azt persze nem mondom, hogy ez feltétlenül gond, igazából a repedés is tud nagyon szép lenni.

reped.jpg

De határozottan nem ez volt a cél.

A végeredmény viszont méretre kb. egyforma volt mindkét verzióban, és a bélzetek is igen szépek lettek.

beles_1.jpg

Mégis, ha muszáj választani, a fonott belseje megint egy hajszállal szebb. Akárhonnan nézem, ez a formázás akar győztesként kikerülni minden párbajból.

paros2.jpg

Ettől függetlenül persze mindkettő elfogy, mindkettő finom. 

Holnap pedig megnézzük, milyen különbséget okoz a "sima" és a nagyon öreg kovász ugyanebben a receptben. A versenyzők készen állnak, a rózsaszín sarokban Rozi mama, a kékben az amerikai induló. 12 óra múlva újra meglátogatjuk őket.

ÖREG KOVÁSZ NEM VÉN KOVÁSZ

Az oregoni matuzsálem első napjai Angliában

Nemrég mutattam egy kép erejéig, hogy ajándék kovászom érkezett Amerikából. Azóta megbarátkoztunk egymással, 48 óra után kijelenthetjük, hogy nagy eséllyel jóban leszünk.

fokep_1.jpg

Na de mielőtt arról mesélek, mi történt a megjelenése óta, először talán néhány szó erejéig beszéljünk arról, honnan is érkezett ez a kovász.

Egy nemzetközi kovászos Facebook csoportban említette valaki, hogy nemrég kapott szárított kovászt egy olyan önkéntes csoporttól, akik egy igen öreg darabot tartanak életben és ajándékoznak belőle bárkinek, aki kéri. Részemről sok hitelt nem adok annak, hogy egy száz, kétszáz avagy akárhány éves kovász bármivel többet tudna, mint amit magunk kutyulunk össze és nevelünk fel szeretettel, én abban hiszek, hogy a kovász az kovász.

Ennek ellenére maga a történet megfogott, így kicsit utánaolvastam. Mint kiderült, ez a kovász egy bizonyos Carl Griffith családjában öröklődött 1847 óta, amikor is Oregonban felnevelte egy dédimama. Végigvándorolt a prérin számtalanszor, kenyeret varázsolt a család változatos tagjainak bármelyik táborban, ahol épp megszálltak, a leszármazottak között pedig mindig akadt valaki, aki gondoskodjon róla. Utoljára ennél a bizonyos Carlnál talált otthonra, aki egész életében gondját viselte, és bárkinek bármikor szívesen adott belőle.

De nem elégedett meg annyival, hogy szomszédot, barátot megajándékozzon az igazi házi kenyér élményével, bárkinek küldött világszerte is, aki eljuttatott hozzá egy felbélyegzett válaszborítékot.

Amikor 2000-ben, 80 éves korában elhunyt, egy maroknyi önkéntes vette át tőle a stafétát, és azóta is etetgetik, nevelgetik a matuzsálem korú örökséget, és Carl szép hagyományát folytatva továbbra is juttatnak egy kicsit bárkinek, aki kér belőle. (Aki maga is szeretne ebből a kovászból, ITT informálódhat bővebben.)

Nevezzen bárki érzelgősnek, de nagyon megtetszett ez a kis mozgalom, és rögtön megkívántam az amerikai kovászt! Ha erősebb, ha nem, mint az én saját, szeretett Rozi mamám, azért mégis van abban valami varázslat, hogy egy 170 éves kovászkát birtokolhat az ember... Kértem hát belőle, egy szerény adománnyal meghálálva a kedvességet előre is, és bár a weblap információi szerint akár nyolc hétbe is telhet, mire ténylegesen ide is ér, valójában két héttel a "megrendelés" után meg is érkezett a borítékom.

Este hazahoztam a kicsi kincset. Amikor azt mondom, "kicsi", nem viccelek... A magam részéről úgy 50 grammnyi szárított kovászt szoktam továbbadni, azzal elég jónak ítélem a felélesztés esélyeit. Ebben az esetben viszont egész konkrétan NÉGY gramm kis granulátumot sikerült kikotornom a zacsiból, amit a boríték rejtett. Márpedig gondosan kapirgáltam, egy morzsát sem hagytam benne... 

Gondoltam, annyi baj legyen, ha van benne erő, az van egy gombostűfejnyiben is. Szóval nekiálltam, visszahidratáltam négy gramm vízzel eredeti állagára. Eközben felfedeztem, hogy bődület lábszaga van a szentemnek... Na de hát épp csak megismerkedtünk, meg jó sokat is utazott, hát csak nem fogom megbántani fintorgással, szóval jó képet vágva a dologhoz egy fél óra áztatás után megetettem, további négy gramm vízzel, meg két-két gramm rétes- és teljes kiőrésű liszttel.

kiindulo.jpg

Nem mondom, hogy valaha dolgoztam már ilyen miniatűr mennyiségű kovásszal, de igyekeztem minden bizodalmam ebbe a fél evőkanálnyi szmötyibe vetni... 

Korábbi, saját kovászom kiszárítása, majd felélesztése során szerzett tapasztalataim alapján azt vártam, hogy ez az üveg alját épp csak bekoszoló massza majd 1-2 óra után mutat valami aktivitást, pár bubit, aztán még egy, esetleg két etetés, szaporítás, és helyben is leszünk.

Na, ehhez képest négy óra alatt nem történt az ég egy adta földön semmi. A massza továbbra is pont ugyanakkora volt, sehol egy bubi, ellenben a szaga továbbra sem volt túl bizalomgerjesztő. Eddigre már hajnali fél egy volt, szóval egy életem, egy halálom, adtam neki még egy kis adag lisztet-vizet, majd magára hagytam reggelig.

Amikorra is gyakorlatilag semmi nem változott. Meg sem nyekkent. Talán volt benne két mini buborék, de lehet, hogy azt is csak képzeltem. Annyit haladtunk, hogy már valamivel kevésbé volt bántó szaga.

Egy utolsó hajrával megint kapott enni, még mindig kíméletesen, nem sokat. Nos, ez után végre feltűnt némi aktivitás! Igen lassan, de estére egyre látványosabban, egyértleműbben megmoccant.

elso_moccanas.jpg

Ezt 12 óra alatt sikerült megvalósítania, nem érte el a dupla méretet, viszont azért jócskán nőtt, és jóóóól tele volt bubikkal. Kezdett kellemes, igazi kovászos illat is lenni. Szóval megdicsértem, lefeleztem, újra megetettem, ezúttal már 1-1-1 arányban, és megint hagytam reggelig dolgozni.

masodik.jpg

Meg is hálálta a türelmet, reggelre már igencsak megemberelte magát, bőven túlnőtt a dupla méreten. Láthatóan magához tért, és megmutatta, milyen szép, erős kis kovász is ő. Virgonc, lelkes, jó izmos. Ekkor már éppen sütni is bátran nekiálltam volna vele, csak hát valakinek dolgozni is kell menni, szóval ezzel még várni kellett. Kedd estig itt gyúrás sajnos nem lehet.

Ha már így alakult, hűtőbe akkor sem akartam még tenni, szóval keddig még eheti az ingyenebédeket, dolgoznia nem kell, csak erősödjön, ismerkedjen a környezettel. 

Ma estére például ezt alkotta a reggeli etetés óta:

harmadik.jpg

Itt már persze bőven összeesés közben volt, az üveg falán jól látszott, hogy bő egy ujjnyival magasabban állt ő eredetileg, de már túl volt a zeniten bőven.

Hogy egyszer azért lássam is, milyen sebességgel dolgozik, amint hazaértem ma, kapott egy plusz etetést, hogy még lefekvés előtt várhatóan befejezze a növekedést, és megetethessem újra. Nem okozott csalódást, másfél órával evés után már így fest:

jelenallas.jpg

Szóval nem lesz itt hiba. Holnap reggel megetetem kicsit keményebbre, hogy estig, az első dagasztásig szépen meg kelljen dolgoznia minden falatért, és a legerősebb formáját hozza. Szerdán pedig kiderül, mit tud éles bevetésen, a sütőben.

süti beállítások módosítása