A már szokásossá vált rozsos szendvicskenyerekből tegnap kettő sült, szépen párban, egymás mellett, külön sütőzacskóban. Csak mert ugye lassítani kéne, és egy ideig nem sütni. 

Ezúttal főleg azt szerettem volna „vizsgálni”, hogy a formázás hogyan hat a bélzetre és a végső méretre.

Pontosan ugyanaz a recept (180 g friss kovász fele-fele rétes- és teljes kiőrlésű lisztből, 110 g teljes kiőrlésű rozsliszt, 110 g rétesliszt, 220 g fehér kenyérliszt, 70 g margarin, 20 g méz, 13 g só, 250 g tej és 65 g víz, lekenéshez melaszos tejföl) mindkettő grammra, gyúrásra, hajtásra, mindenre. (Dagasztás után négyszer hajtogattam őket félóránként, majd a hűtőben éjszakáztak és reggel formáztam őket, majd még két és fél órát keltek.) Viszont az egyiket három szállal összefontam, a másikat vekninek feltekertem, és a tészta egy levágott, kinyújtott darabjából „neccharisnyát” vágtam, majd ezzel befedtem a kenyeret.

A gyanúm beigazolódott: bár elsőre úgy tűnt, a fonott sokkal nagyobbra nő, a sütőben végül kiegyenlítődött a verseny, és eléggé egyformák lettek. Viszont a fonott bélzete sokkal „kalácsosabb”, foszlósabb. (A fenti páros képen balra.)

Külsőre nem sok panaszom lehet egyikre sem, a fonott talán kicsit rusztikusabb lett, de baj egyikkel sincs.

Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy hogy is lehet a megkelt kenyeret a sütőzacsiba tuszkolni úgy, hogy közben ne akarjon folyton beleragadni a teteje a kenéshez használt tejfölbe...