Mivel ilyesmit még nem sütöttem (egy kis kalácscipó kivételével, de az is éppen elég kísérletezést igényelt), úgy döntöttem, biztosra megyek, és saját találgatás helyett a Bettykonyha receptjét vettem alapul, kevés változtatással. Ezúton is köszönet érte!

Az eredeti recepttől nagyjából annyiban tértem el, hogy tej helyett tejszínt használtam, a cukor egy része vaníliás volt, csak a tojás sárgáját használtam, valamint került bele egy kis rum is. És persze hűtőzve készült.

Azaz a végeredmény így nézett ki:

- 180 g reggel etetett fehér kovász, 50-50% víz és liszt (50-50% fehér rozs és kenyérliszt) 

- 220 g fehér tönkölyliszt

- 220 g rétesliszt

- csipet só

- 70 g cukor

- 15 g vaníliás cukor

- 170 g tejszín

- 1 tojássárgája

- 70 g olvasztott repcevaj

- 1 kupak (kb. 20 g) rum

- 1 tojás megkenni

Ami azt illeti, eltérhettem volna kicsit jobban is a recepttől, mert kifejezetten kemény tésztát kaptam, valószínűleg az általam használt lisztek jóval szomjasabbak voltak. Mivel először készítettem kalácsot, nem voltam elég magabiztos a variáláshoz, és bár vacilláltam dagasztás közben jó sokat, hogy adjak-e még neki tejszínt, végül nem tettem. Legközelebb kap majd még 30-70 grammot. 

Mindenesetre kész lett a tészta, amit aztán hajtogatni szinte lehetetlen volt az állaga miatt, és a hűtőben sem vitte túlzásba a kelést 12 óra alatt. Mindenesetre lesz, ami lesz, megfontam, négyes fonással. Ennél a résznél legalább sokat segített, hogy kemény volt a tészta, könnyű volt vele dolgozni, szinte lisztezni sem kellett. Lekentem tojással, visszatettem a hűtőbe egy újabb 12 órás műszakra.

Estére még mindig nem nézett ki túl biztatóan, szép volt, de keveset kelt. Így áttettem jénaiba, lekentem újra tojással, majd magára hagytam immár szobahőn még vagy másfél órát. Utána betoltam a hideg sütőbe, és 220 fokon sütöttem 35 percet. Ez alatt végre-valahára magára talált, és bepótolta az eddigi kelés alatti lemaradását, szépen megnőtt.

Sütöttem még 15 percet 200 fokon, majd 5 percet az edényből kivéve, a rácson 180 fokon. Eddigre elérte a belseje a 99 fokot, így nem mertem tovább sütni, barnítani, nehogy nagyon kiszáradjon.

Nem lett éppenséggel tökéletes, még kicsit gyakorlni kell a fonást, lehetne barnább a külső is. A jénai is kicsit szűk volt, némileg „felmászott” a kalács a falán a két végén, e miatt aztán amikor kivettem, és egyenes felületre ült le, középen kissé szétnyílt. 

Mindez viszont senkit nem érdekel, amikor olyan illattal árasztotta el a konyhát a 20. perctől, mint a mesében, olyan bársonyos lett a felülete, hogy kedvem támadt ölbe venni és megdédelgetni, agyonsimogatni, és a kihűlésre való kínzó várakozás után a belseje is olyan szép foszlósnak és hófehérnek és vajpuhának bizonyult, amilyen egy tisztességes, magára valamit is adó kalácskától elvárható. Egy első kalácskától főleg.

Igen erős volt a kísértés, hogy ott helyben lefoglaljam a kicsikét, felszeljem, megvajazzam, és levegővétel nélkül elfogyasszam az egészet. Kakaóval. Sőt, kakajóval. De hát az ajándékcsomagba készült, ezért nagyon erős voltam, és békén hagytam. És azonnal felvettem a listára mint jövő héten újra (több folyadékkal) elkészítendőt!

Estére még vár némi sütés, de azt hiszem, ezúttal megszakad majd a sikerszéria, mert mindkét tészta úgy ragadt formázáskor, hogy egy kín volt velük dolgozni. Nemtom’, mit rontottam el velük, de valamit biztos... 

Mindenesetre meglátjuk, mi lesz velük, ha egyenesen a kukába mennek a sütőből, akkor is van igazán elég kosártöltelék, és holnap reggel még sül majd egy adag fincsi lángos is, ami valószínűleg minden külhonban élő magyar figyelmét elterelné bármi hiányosságról amúgy is.