Továbbra is a puha szendvicskenyér a sláger, nem hiszem, hogy egyhamar megunom. Az más kérdés, hogy a formáján változtatnék egy kicsit, de az a fránya Kína igen nehezen adja fel a kincseit... Hetek óta várok egy új sütőformát, ami tökéletes lenne ehhez a kenyérhez, de sehogy nem akar megérkezni. Így aztán addig is marad a szokásos.

A korábbiakhoz képest semmi extra, ugyanaz a rozsos recept, annyi különbséggel, hogy adtam még hozzá a tej mellett 65 g vizet is. Könnyű, szép végeredmény. (Azért azt ne higgye senki, hogy már minden mondhatni automatikusan működik, a szerdai kenyerem például úgy felrobbant, hogy teljesen kibelezte magát. Ettől még az is finom volt, de szépnek nagyon nehéz lett volna nevezni...)

Ezúttal a repedéseket is megúsztam, teljesen egyben maradt a kicsike. Azt meg tessék elhinni bemondásra, hogy a csíkok a tetején ezúttal nem sima csíkok, hanem szépen meg vannak egyesével tekerve. Totál csinosak is voltak, amikor babráltam velük, de aztán a sütés végére elfeledkeztek róla, hogyan kell vigyázni a vonalaikra. 

Belülről sem okozott csalódást:

Most aztán kicsit le is kéne állnom, mert az utóbbi hetekben bármennyit is ettünk, szép lassan feltelt a mélyhűtő a "maradékokkal", már-már minden fiókban csak kenyér van. 

Az más kérdés, hogy aligha fogok tudni ellenálni a sütésnek, amikor még ilyen szuper új játékom is van:

Nem vagyunk még lenyűgözve? Nem látjuk még benne a világ legromantikusabb ajándékát?

Oké, elismerem, a látvány nem feltétlenül árulja el, micsoda high tech holmi is ez. Kérem szépen, ez egy optikai mozgásérzékelővel felszerelt kovászsegéd. A vízben úszkáló tésztadarabbal szépen lehet követni, hol tart a kenyérkénk a keléssel, és egy idő után felúszik a felszínre, mutatva, hogy már elég pufi a kenyér is. Ennél a konkrét kenyérnél ehhez képest pontosan egy órával ez után tűnik ideálisnak a sütés megkezdése.

Na de ahhoz, hogy ezt be is tudjam tartani, tudni kéne, hogy mikor jön fel a golyóbis. Ahhoz meg két órán át rajta kell tartani a szemem, ami megnehezíti, hogy közben mással foglalatoskodjak. Ezt az embernek is elpanaszoltam, gondolva, hogy összekalapálhatna valami kis szerkezetet, amiben a tészta meglökve a víz felszínén valamit, megszólaltathatna egy csengőt, ha eljött az idő. A végeredmény viszont ennél sokkal klasszabb lett. Egy kis szenzor bámulja a kupak alján a vizet, felül pedig egy hangszóró lelkesen felsípol, ha a mindent látó szem megpillantja a felpüffedt gombócot a láthatáron.

Jó, jó, tudom, olyan messze van ez a játék az életbevágóan szükségestől, mint a szőlőhámozókés... De hogy valami nélkül lehet élni, még nem jelenti, hogy felesleges is, vagy hogy ne örülnénk neki nagyon. És különben is: rózsacsokrot venni mindenki tud. De saját kézzel összekalapálni olyat, amit a párunk örömmel fog használni minden héten, mindig rámosolyogva... az bizony vérkomoly romantika!