Ha már hosszú hévége, nem kell dolgozni, arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha a sütőmet viszont halálra dolgoztatom. Nem mondom, hogy bánta, panaszkodás nélkül dorombolt egész nap.

Meg is lett az eredménye, tele lett ismét a mélyhűtő, egy darabig megint nem halunk éhen.

Először is péntek este begyúrtam két kenyeret, majdnem egyformán, annyi különbséggel, hogy a másodikhoz tejjel etetett kovászt használtam, az elsőhöz a szokásosat. Ugyanazt a receptet használtam, mint korábban, de a teljes kiőrlésű lisztet ismét teljes kiőrlésű rozsra cseréltem. 
Vagyis megetettem a kovászt reggel, 1-1-1 arányban (egy rész kovász, egy rész víz/tej, egy rész liszt, ezúttal teljes kiőrlésű és rétes felesben), majd estig hagytam magában elmélkedni. Ekkor 180 g kovászt elkevertem 250 g langyos tejjel, 70 g a tejben elolvadt vajjal, 20 g mézzel. Hozzákevertem 110 g teljes kiőrlésű rozslisztet, 110 g réteslisztet, 220 g fehér kenyérlisztet. Lefedve hagytam a keveréket állni egy órát, majd megdagasztottam, míg szépen összeállt, egységes, rugalmas lett, és gombócban felkapaszkodott a dagasztókarra. Megint békén hagytam úgy 10 percig, majd hozzáadtam 13 g sót és egy teáskanál vizet, és megint dagasztottam, míg újra összeállt.

Áttettem egy olívaolajjal kikent, letakart tálba, majd félóránként áthajtogattam háromszor. Betettem reggelig a hűtőbe.

Igazából nem is kimondottan reggelig, mert már hajnali négykor feltétlenül ki akart nyílni a szemem. Kicsit még erőltettem a csukva tartását, de fél hatkor már sehogy nem akart úgy maradni, szóval feladtam, felkeltem. A tészták addigra éppeséggel eléggé készen álltak, szépen lyukacsosra, magasra keltek. Kinyújtottam őket sodrófával úgy egyujjnyi vastagra, nagyjából téglalap alakúra. A hosszabbik oldalakat behajtottam középre úgy, hogy az új téglalap inkább kicsit rombuszos legyen, azaz az egyik vége kicsit szélesebb legyen, mint a másik. Kicsit megint meghengergettem a sordófával. A keskenyebbik végről levágtam egy diónyi darabkát, majd feltekertem a tésztát innen a szélesebb vég felé haladva, szorosan, de nem erőltetve. Finoman egyet-kettőt gurigattam rajta a deszkán, majd betettem a kisütőpapírozott kenyérformába, azt meg egy műanyag zacskóba, hogy ne száradjon ki kelés közben. 

Mindkét kenyér mellé odatettem egy vízzel telt üvegben a levágott darabka tésztát, gombóccá gyúrva. Megvártam, míg a golyók felugrottak a víz tetejére, majd adtam nekik innentől számítva még egy órát. A "normál" kenyérnél pont jó akkor sütni, amikor feljön a gombóc, de ennél a kalácsosnál úgy tűnik, jobban beválik, ha még tovább növögetnek a sütő forrósága nélkül.

Érdekes módon a tejes kovásszal készült kenyér, bár azt gyúrtam másodszorra, mégis kétszer olyan fürgén kelt, mint a sima. Pontosan egy órával formázás után már lendületesen fel is emelkedett a tésztagombóca, és a kenyér is látványosan nagyobb volt addigra, mint a párja. Ezzel el is úszott az az ötlet, hogy együtt süssem meg őket, pedig végre találtam megfelelő méretű sütőzacskót (meg is vettem a lengyel bolt teljes készletét...), így elfértek volna együtt.

Mindenesetre ez nem volt opció, a "vizes" kenyér percre pontosan egy órával később lökte fel a saját gombócát. Mivel maga a sütés éppen egy óra, így eléggé szépen besorakoztak egymás mögé. Lekentem őket 10 perccel sütés előtt melaszos tejföllel, betettem őket egy-egy sütőzacskóba, majd mentek 200 fokon a sütőbe 60 percre, félidőben egy pördüléssel, hogy egyik oldaluk se süljön sötétebbre.

A tejes meglehetőses jóképűre sikerült, és még a keresztbe repedést is megúszta, épp csak az oldala lett egy kissé rongyos.

Szép lett a bélzete is, mint a fenti képen látszik, igazából semmi panaszom nem lehetett rá.

Egészen addig, míg ki nem sült a tesója, a normál kovásszal.

Jó, jó, neki lett egy-két alig észrevehető hajszálrepedése keresztben is... Viszont csaknem kiszállt a sütőformából, olyan lelkesen nőtt mindenfelé. A tejes hirtelen egészen szerényen nézett ki mellette:

Viszont a belsejüket tekintve nem mondhatom, hogy a tejes bármivel is puhább, jobb, szebb lett volna, szóval azt hiszem, a tejes kovásznak leáldozott. Maradunk a bevált, vizesnél. 

Itt nagyjából be is fejeződhetett volna a sütögetés, mehettem volna lazulni, főleg mert eddigre az ebéd is elkészült két kenyér között. Nem terveztem vasárnapra többet ennél. De amikor olyan szépen korán megébredtem, úgy tűnt, elpocsékolnám a napot, ha nem etetnék egy kovászt gyorsan készre.

Ez aztán jól meg is ette a reggelijét, mire mi megebédeltünk, így begyúrtam még kétszer ugyanezt a tésztát. Megint három hajtogatás, majd hűtő helyett hagytam őket két órát békében növekedni. Ekkor az egyiket karikára nyújtottam, nyolc szeletre vágtam, és feltekertem kiflinek, egy vízben ücsörgő gombóccal jelzőbólyának. Ez úgy másfél óra után fel is jött, ekkor lefedtem a két mély tepsit, amibe elosztottam a kifliket, alufóliával, majd egymásra stócolva benyomtam őket a sütőbe. Ez azért okozott kisebb gondokat, mert a fordításnál úgy döntöttek, hogy egymásba csúsznak, a felső így megpróbálva agyonnyomni az alsóban lévő kifliket, de némi szerencsétlenkedéssel sikerült őket megmenteni.

Nem lettek épp borzasztóak, jobban megtartották a kifli formájukat, mint bármelyik eddigi kísérlet.

 Azt nem mondom, hogy éppen tekerősek lettek, viszont szépen átsültek, puha és könnyű lett a belsejük, és éppenséggel még kiflire is emlékezet az ízük. Mint a kalács, ez a projekt is messze van még a befejezettől, de egy lépésnek bőven megfelelt. 

Mire pedig ezek kisültek, az utolsó kenyér is kitöltötte a maga három óráját, készen ált a sütésre. Itt kicsit más formázást próbáltam ki, az utóbbi napokban a sütögetős Facebook csoportokban egymás után sorakozó sajtos muffinok és vaníliás "hernyók" által ihletve. Ugyanúgy tekertem ezt is, mint a többit, de a végén megáltam, amikor még volt úgy 10-15 centi "tekerni való", és ezt hosszában bevágram kisujjnyi csíkokra, majd minden csíkot átvetettem a tekercs körül, és betűrtem alá. Közben azt is megtanultam, hogy legközelebb vágás közben kicsit végig kell majd hinteni a csíkokat liszttel, mert nagyon lelkesen ragadtak egymáshoz a vágások mentén... Mindenesetre nem lett túl rossz a csíkos-bordás végeredmény.

Sütés előtt ezt is lekentem a melaszos kenőccsel, jó vastagon. Betettem a sütőzacskóba, realizáltam, hogy kicsit rövidre vágtam, de mindegy, jó lesz az... Háááát... Nem mondom, megsült a kenyér, de úgy beledagadt a szoros kis kabátjába, hogy mondhatni pajszerral kellett róla lefeszegetni.

Legközelebb hagyok neki több teret a kibontakozásra, de azért így sem mondhatom, hogy sokat ártott neki a szorongatott helyzet. Kicsit lenyomta a zacskó a csíkjait, középen, ahol a legjobban megfeszült, nyomott közéjük egy hosszanti árkot, valamint barnábbra sült a kelleténél a héj, mert nem volt körülötte szinte semmi levegő. De csinos lett így is, a belseje (ld. fent) pedig egyszerűen mesés. 

Eddigre késő este is lett, és végre én is úgy éreztem, hogy eleget sütöttem egy napra.