Az elmúlt napokban menet közben többször bemutatott ajándék kalácska hajnalban jól kisült. Azt nem mondom, hogy átütő siker lett, de elkészült.

Amíg így belülről tekintünk rá, akár hibátlannak is nevezhetnénk. Avatatlan szem (de még ízlelőbimbó sem) meg nem mondaná, hogy teljes kiőrlésű liszt is van benne, ellenben pihe-puha, illatos, könnyű.

Na, hát kívül már nem ilyen szuper a helyzet...

Nem mondom, éppenséggel nem egy ocsmány állat, de azért nem is az az álomszép, kirakatba való kalács...

Maratoni darab volt egyébként. Kezdődött ott a dolog, hogy korábbi tapasztalatokból okulva akartam neki bőven időt adni, majd a hűtőben dolgozik, míg én is dolgozom. Csak hát elszámoltam a napokat... Így csütörtökön álltam neki, pedig pénteken kellett volna.

Mindenesetre úgy készült, hogy a korábbi kalácsból maradt 100 g kovászos tésztát jól kikevertem 110 g tejjel, majd hozzádolgoztam 110 g tk tönkölyt. A masszát visszatettem a hűtőbe, majd elmentem dolgozni, és a szabadnapos emberre bíztam azt a bizalmi, különös szakértelmet igénylő munkafázist, hogy valamivel dél után emelje ki finom, vigyázó mozdulatokkal az edényt a hidegről, és helyezze egy melegebb pontra, mint pl. a tévé tetejére. Becsületére legyen mondva, hibátlanul abszolválta a feladatot!

Így az előtészta nem kelt túl, éppen készen állt a bevetésre, mire én hazaértem. Összegyúrtam még 40 g teljes kiőrlésű és 100 g fehér tönköllyel, 220 g rétesliszttel, pici sóval, 40 g Canderel édesítőporral, vaníliás cukorral, 100 g tejjel, 1 tojással, 70 g margarinnal, 20 g rummal. 

Amikor már szépen összeállt, selymes volt és nem ragadt, összegombócoltam és lefedve magára hagytam. Félóránként áthajtogattam úgy ötször, majd betettem a hűtőbe.

Másnap reggel még egyet hajtottam rajta, majd vissza a hűtőbe estig. Közben a munkahelyen, mint arról mindenki értesülhetett, gyurmázással múlattam a felmerülő szabadidőt, hogy este a fonás ne okozzon gondot. (Azóta is megszállottan gyűröm a gyurmát egyébként, valamint vastag fonállal is fonogatok.) Nem is okozott, munka után, 24 órávás hűsölés után megformáztam a kalácsot. Ezúttal ez sokkal kevésbé volt nehézkes, mint általában, ugyanis rájöttem, hogy a probléma egy részét a konyhapultom felülete okozza, ami nem kimondottan sodrás-barát. Így ezúttal egy szilikonos sütőlapon hengergettem, sokkal jobb, ha nem is tökéletes eredménnyel. Kezelhetőbb, tisztességesebb kukacokat sikerült létrehozni.

A befont copfot betettem jénaiba, visszakültem a hűtőbe, és mellétettem ismét egy darab tésztát egyenes falú üvegben, hogy lássam, hogy halad a növekedés. Másnap reggelre szépen nekiállt felfelé törekedni mindkettő. Ekkor lekentem tojással a kalácsot, ezúttal egyésszel, nem csak sárgájával.

Estére tovább nőtt, de még kicsit a kétszeres méret alatt volt. Megint lekentem, és egy ideig dilemmáztam, mit kezdjek vele. Ha megsütöm ekkor, tuti szétreped, mert tudom, hogy ennél többet akar majd nőni. Ha nem sütöm meg, reggelig simán túlkelhet... Ha kiveszem a hűtőből, hogy a melegben fejezze be a kelést esti sütéshez, lehet, hogy éjfélre jut odáig, viszont akkor már tuti nem fogom tudni visszatömni a hűtőbe reggelig.

Végül úgy döntöttem, meglehet, rosszul, hogy inkább kivárja a reggelt a hűtőben, amit kicsit hidegebbre állítottam, biztos, ami biztos.

Reggelre (hajnalra) el is hagyta a duplázós vonalat, de még nem állt neki szétesni, elgyengülni. Így nagy reményekkel toltam be a sütőbe, ezúttal 190 fokra 200 helyett. 

Aztán félálomban figyeltem a tevékenységét, ami jó ideig igen bíztató volt. Nem repedt, szépen nőtt. A végére viszont sajnos oda jutott, ahová szinte mindig: túlnőtt önnön határain, és szépen "kiegyenesítette" a bőrét, szinte teljesen eltüntenve a fonat szép dudorait. A színe sem lett olyan szép, mint a múltkorié, talán az egész tojás, talán az alacsonyabb hőfok, talán a miatt, hogy este kentem le utoljára, jóval sütés előtt.

Mindenesetre lett, amilyen lett, ebbő is tanulunk. Feltehetően főleg azt, hogy nem akkor kéne fonni, amikor én fonok. Talán tovább kéne kelnie a tésztának gyúrás után, és kevesebbet formázva. 

Meglátjuk. Lisztem van, kovászom van, és amíg a végeredmény finom és puha, addig türelmem is.