Tudom, tudom, karácsony van, mindenki a sültekkel meg a halászlével van elfoglalva, csordultig van a Facebook az ünnepi lakomák, cicomás karácsonyfák és csilli-villi ajándékok képeivel. Én viszont most nem ezeket fogom megmutatni. A vacsi finom volt, de semmi nem volt kiemelkedően szép, vagy feltűnően különböző 1000 másik konyha huszonnegyedikei termékeitől, szóval nem is bajlódtam a fotózással, inkább minden energiát a kajahegy feldolgozásának szenteltünk. Az ajándékoknak kölcsönösen örültünk fenemód, a fa meg már egy hónapja teljes pompában ácsorog a sarokban, már-már unalmas. (Jut eszembe, meg is kéne locsolni szegényt...)

Ellenben a nagy készülődésben hetek óta nem volt időm a kenyereimet mutogatni, szóval most őket fogom végre előszedni, és jól közszemlére tenni. Már csak azért is, mert az utolsó "nyulacskával" mintegy végére értem az idén áprilisban megkezdett monstre küzdelemnek, amit A TÖKÉLETES KENYÉR megtalálásáért vívtam. Íme, a így fest a győzelem karácsonyi díszben :)

Most mindenki nagyot csalódott, mi? 
Hát igen, fotón ez alighanem pontosan úgy néz ki, mint harminc másik kenyerem korábbról... Sajnos a fénykép sosem adja vissza tökéletesen a valóságot, és az apró különbségek elveszhetnek. (Bár ez most talán megoldódik, a már emlegetett nagy örömmel fogadott ajándék miatt. Meglátjuk.) Szóval kéretik bemondásra elhinni, hogy ez most "tök más"!
Eddig is voltak finom, szép, jól sikerült kenyereim. Itt-ott amolyan véletlenszerűen még kiemelkedően jók is. Már elég üzembiztosan ment az is, hogy használhatatlan nagyon ritkán sikerüljön. De azért pontosan olyan nem akart lenni, amilyennek én elképzeltem anno, Rozi mama, a kovászkám születésekor. Hol nem volt elég magas, hol nem volt elég lyukacsos, hol ez, hol az, de leginkább is még a legjobban sikerültekben is szokott maradni egy kevés extra nedvesség, egy picurka "szottyosság", ami kicsit elvett az élvezeti értékből. Itt viszont végre összeállt a jó recept, a jó liszt(ek), a jó - a saját sütőmhöz pont passzoló - sütési mód, és a végeredmény egy minden eddiginél jobb kenyér lett.

Azért ne szaladjunk így előre, nézzük az összes kimaradt kenyeret. Már amelyiket egyáltalán lefényképeztem, mert 1-2 esetében még arra sem maradt idő.

Először is itt ez a helyre kis vekni november 20-áról. Semmi cicomás vágás, egy nyiszat keresztbe, jó napot! Szép bélzet, ropogós héj, szép magas, minden a helyén. Nem volt rá panasz, szerettük.


Ez a kis csibészes mosoly 23-áról való. Itt sem volt igazi hiba, leszámítva a "névjegyemet", a kenyér kellős közepén elhelyezkedő lyukat. Na meg persze ott az a kis Mariana-árok az oldalán, amivel jól megviccelt. A "simabőrű" oldala nézett felém a sütőben, és ahogy ott moziztam az ablak előtt, néztem, hogy nő és nő a kenyér, és drukkoltam neki, hogy megy ez még feljebb, gyerünk, meg tudod csinálni, magamban erősen dicsérgettem, hogy milyen ügyesen nyílik, mennyire nem reped szabálytalanul, jaj de jó kis kenyér! Majd eljött a fordítás ideje, amikor is elém tárult a hátsó oldalon a grandiózus robbanás... 
Na de most őszintén, mikor rontott el egy repedés egy kenyeret? Ez sem végezte a kukában csak azért, mert nem fért rendesen a bőrébe.


27-én két kenyeret is sütöttem, mindkettő kísérleti példány volt. Ezzel itt a szögletes edényemet próbáltam meg kenyérsütésre alkalmazni, gondolva, milyen szép szabályos szeletek lennének egy kocka alakú kenyérből. Szép kis kenyér is lett, csudicsini, állati levegős bélzettel, csak éppen elszámoltam az edény-tészta arányt, így a tésztának sokkal több helye volt oldalra terjeszkedni, mint azt én gondoltam. Lapos lett, mint a fene, de mint belül láthatjuk, nem azért, mert nem kelt meg, hanem mert másfelé nyújtózkodott, mint kellett volna. Azért elnyammogtuk valahogy.


Az aznapi második versenyzőről szégyenletesen kevés képet csináltam, pedig igen érdekes darab volt. Tejes kovásszal készült formakenyérke, aminek a tésztájába is került jócskán tej. Szépen megkelt, hatalmasra húzta szét az egyetlen bemetszését, és kifejezetten finom is volt. Egész más állagú lett, mint a "rendes" kenyerek, hihetetlenül rugalmas, nagyon kellemes, kicsit kalácsos ízvilággal. 


A harmincadikai "kispárnánál" aztán bepótoltam a fényképezést, nagyjából 4587 darab kép készült róla. Ugyanaz a kocka edény volt a tettes, mint a fenti kis laposkánál, ezúttal módosított tésztamennyiséggel. Itt sokkal közelebb kerültünk az ideális arányokhoz, a kenyérke sokkal szebben nőtt felfelé. Szép lett belül is, finom is volt, de a legnagyobb erénye mégis az volt, ahogy még egyben kinézett: mint egy kis ajándékcsomag, vagy egy agyontömött, dagadt párna :) Szinte sajnáltam megvágni.

Ez már december, azon belül is negyedike. Újabb kutyafuttában fotózott kis mostoha, akiről konkrétan ez a kettő kép készült, az is sietve, szóval kissé még homályosak is. Pedig de jó kenyér volt! Telenyomtam magokkal, még ha ez alig látszik is. Volt benne lenmag, köles, gersli, zúzott és pelyhes tönköly, szezám, zabpehely. Mindettől persze kellően el is nehezedett, főleg mert a magok bedolgozása még nagyon nem az erősségem, így komoly gondot okozott neki a felemelkedés, viszont valami rettentő finom volt, nagyon puha bélzettel, vadul ropogó héjjal. Amolyan Chokito kenyérke. 

Ez már hetedike. Igazi kis szépség, legalábbis kívül. Belül már nem tudott "falazni" a hibámnak. Sűrű lett a bélzet, mert kb. a második hajtogatáskor esett le, hogy siettemben benéztem a receptet, elcsúszott a szemem egy sorral, és az egyik teljes kiőrlésű lisztből háromszoros mennyiséget lapátoltam a tésztába. Így egyrészt jóval magasabb lett a tk lisztek aránya a tervezettnél, másrészt kevés volt a folyadék a liszthez képest. Na mindegy felkiáltással azért megformáztam, megsütöttem, nem is volt éppenséggel rossz, de azért bőven kellett hozzá zöldség, krémsajt, hogy ne legyen nagyon fojtós... 

Random kisgömböc 14-éről. Sok tönkölyliszt, kapkodós reggeli formázás, gyors egy darab vágás sütés előtt. Nem panaszkodott a törődés hiányára, szép is lett, meg finom is. Hamar elfogyott.

Végül pedig a Kuporgó Nyúl kódnevű ügynök 19-éről. Csinos, de nem holmi lehengerlő szépség, nekem mégis nagyon nagy öröm volt a megsütése. Csodás volt a tésztája, pont jó arányokkal. Hajtogatás közben a végtelenségig hagyta magát nyújtani, ragadás, szakadás nélkül, szépségesen megkelt, és formázni is könnyű volt. Szépen be lehetett vágni, és jól ki is nyílt, épp csak egy kis plusz repedéssel. Nem lett rágós, vastag héja, viszont ami volt, az ropogott, és olyan puha volt belül, amilyet egy nyulacskától el is vár az ember. Szépen lehetett szeletelni, finom volt. ÉS semmi extra nedvesség, tökéletesen átsült, "kiszáradt". Erre vártam, amióta sütök!

Azóta sikerült a mutatványt meg is ismételnem, még ha erről fényképes bizonyítékokkal nem is rendelkezem. Ebből pedig leszűrtem, hogy a tökéletes módszer - számomra, és a vacak kis sütőm számára - a vékony sütőkő és a jénai kombinálása, valamint a kezdeti hőmérséklet csökkentése, de tovább relatíve magasan tartása. Azaz sütés előtt előmelegítem a követ és a jénait is, míg a kenyér a tűzhely tetején melegszik a 36 órás hűtőzés után, 45 percig. Belecsapom a tésztát a forró jénaiba, lespriccelem, bevágom, lefedem, mehet be a forró kőre. 240 fokig melegítek elő, de amint bemegy a tészta, leveszem a hőfokot 220-ra. Így sütöm 25 percig, majd megfordítom, és továbbra is lefedve, most már csak 200 fokon sütöm még 15 percig. Ekkor szokott random módon repedni. Végül kiveszem az edényből, és a kövön még sötöm újabb 20 percig, még mindig 200 fokon.

És hát így. Ennyivel tudok szolgálni a kimaradt hetekből. Most egy hétre megtorpanunk, nincs idő kenyerezni a decemberi ünnepdömping közepette. De azért majd hamarosan munkára fogom a szép új pink dagasztót, Rozi mama nem szeret túl sokáig tétlenül ülni. Az új évben is lesz kenyér, remélhetőleg még szebb fényképekkel.

Zárásként még elmesélem, hogy nemrég a felgyülemlett maradék kenyércsücskökből, kicsit nyomott, kicsit lapos ebből-abból daráltam egy zacskónyi zsemlemorzsát. Inkább azért, mert sajnálok házi kenyeret kidobni, mint bármi reménytől hajtva, hogy ez majd valami szuper eredményt fog nekem hozni. Olvastam valahol egyszer, hogy valaki lelkesedett a házi zsemlemorzsájáért, mert azzal mennyivel ropogósabb a rántott husi bundája, soha többé bolti morzsa! Nem mondom, hogy hittem neki. Összemorzsolt száraz kenyérről beszélünk, egykutya mind, nem? Ráadásul macera az egész, teregetni, szárogatni a sok kenyeret, majd apránként, kávédarálóval őrölgetni, átszitálni, a nagyobb darabokat újra megdarálni, közben csak nő a kupleráj, tele a konyha morzsával, és fél óra melóval lett is vagy 20 deka késztermékünk, amiből egy kilót fillérekért megvehettünk volna a boltban, szépen bezacskózva, disznóól-mentesen. 
Na de... Bárki is volt a kommentelő, ezennel megkövetem. Tökéletesen igaza volt! A karácsonyi rántott husit ezzel a házi morzsával készítettem, és hát... Hú! Mindig szerettem a rántott húst, de ilyen ropogással még sosem találkoztam. Azt nem mondom, hogy ennél szebb husit nem láttam még. Sötétebb lett a bunda, és egyenetlenebb, nem nagyon indulhattak volna a szeletek szépségversenyen. Viszont igen finomak voltak. Szóval igen, soha többé bolti morzsa! 

Az más kérdés, hogy miután az ünnepi mindenfélét mind felesszük, jó ideig aligha lesz a menün rántott bármi, mert a karácsonyi költekezés után kinek van még pénze új ruhatárra? Januártól diéta, éljen a grillezett csirkemell! 

Addig viszont megyek, eszem egy szelet szülinapi tortát...