Hosszas szünet után talán akad végre időm néhány ezt-azt megosztani. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek decemberben levegőt venni sem marad ideje. Azért persze nem hanyagoltam el sem a sütést, sem a főzést, sőt, még a fotózást sem mindig. Szóval előbb-utóbb jönnek majd az elmúlt hetekből képek.
Kezdetnek itt van mindjárt a mézeskalács. Részemről óriási kedvencem, pont annyira elképzelhetetlennek tartanám nélküle a karácsonyt, mint élő, százféle színű díszekkel teleaggatott fenyő, gin-tonik vagy sült kacsa nélkül.
Kezdetnek itt van mindjárt a mézeskalács. Részemről óriási kedvencem, pont annyira elképzelhetetlennek tartanám nélküle a karácsonyt, mint élő, százféle színű díszekkel teleaggatott fenyő, gin-tonik vagy sült kacsa nélkül.
Gyerekkorom óta én voltam a családi mézesfelelős, nem is emlékszem már, mikor sütöttem az első adagot. Arra viszont igen, hogy mindig ragaszkodtam hozzá, hogy házikót is építsek belőle, ami aztán századik porfogóként funkcionálhatott, míg egy alkalmas pillanatban anyu meg nem vált tőle. Emlékszem továbbá, hogy bár fontosnak éreztem, hogy minden évben legyen, azt nem mondhatom, hogy sokat fejlődtek volna az építőmérnöki képességeim eközben. Jó sok házikó dőlt össze, lett csálé, féloldalas, girbe-gurba. Végül az utolsó alkalommal fel is adtam a küzdelmet, és nemes egyszerűséggel összeragasztottam az aktuális mézes kunyhót pillanatragasztóval. Abban az évben szép és stabil is volt!
Később aztán inkább a kis figurák dekorálása kötött le, órákig tudtam pepecselni a ragacsos írókázással, hogy minden egyes mézesbáb csupa ciráda, cizella meg mizella legyen. Na meg cukorgyöngy, ehető csillám, csokireszelék és még ki tudja, mi. A végeredmény sosem volt lenyűgözően gyönyörű, de engem elégedettséggel töltött el, a család további tagjai pedig egy sóhajjal kísért beletörődéssel kapargatták a mindenhová lecsepegett, szétkent írókát, kerülgették a napokig lakásszerte száradó mézeshegyeket, majd pattintgatták le elfogyasztás előtt az összes mázat a sütikről, mert azt igazából senki nem szerette.
Később aztán inkább a kis figurák dekorálása kötött le, órákig tudtam pepecselni a ragacsos írókázással, hogy minden egyes mézesbáb csupa ciráda, cizella meg mizella legyen. Na meg cukorgyöngy, ehető csillám, csokireszelék és még ki tudja, mi. A végeredmény sosem volt lenyűgözően gyönyörű, de engem elégedettséggel töltött el, a család további tagjai pedig egy sóhajjal kísért beletörődéssel kapargatták a mindenhová lecsepegett, szétkent írókát, kerülgették a napokig lakásszerte száradó mézeshegyeket, majd pattintgatták le elfogyasztás előtt az összes mázat a sütikről, mert azt igazából senki nem szerette.
Mostanra aztán én is lemondtam erről is, mert ha jobban belegondolok, én sem szeretem... Na meg türelmem és időm sem igen van már rá. Szóval mostanában már csak pucér mézesek vannak, azok viszont egyre inkább tökéletesedő recepttel, évről évre puhábban, fűszeresebben, finomabban, és már nem csak karácsonykor. Egész évben van egy sütisdoboz, amiben mindig lapul egy adag, hiszen ezek tényleg örökké elállnak, a hónapok során - megfelelő tárolás mellett - csak egyre puhábbak, omlósabbak, ízesebbek, mennyeibbek lesznek. A jelenleg csipegetett adag például január végén készült, és bár eredetileg is nagyon finom volt, nagyjából október közepe felé lett egyszerűen tökéletes.
Nem csak a kész sütit, de a bekevert tésztát is szeretem állni hagyni, minimum pár napot, ideális esetben inkább egy hetet sütés előtt, meghálálja.
Idén, mivel manapság mindent kovásszal sütök, gondoltam, a tökéletes is lehet még tökéletesebb, próbáljunk ehhez is adni egy kis kovászt. Sok esetben olyan dolognak is jót tesz, amiben egyébként nem használunk sem élesztőt, sem sütőport, pl. a nokedli is sokkal jobb kovásszal.
Nos, meg kell, mondjam, a mézeskalácsnak speciel nem tett jót... Egészen gumis, rágós, majd idővel egyre keményebb állagú valami lett belőle, és az íze is inkább volt „érdekes”, mint finom. Lehetne persze tovább kísérletezni a dologgal, egyszer majd talán fogok is, de így elsőre nem volt átütő a siker (khm... finoman szólva), ezért egyelőre ezt a projektet jegeltem.
Helyette inkább elkészítettem az immár hagyományosnak mondható receptemet, de mivel egyre kevésbé szeretem a „sima” fehér lisztet beengedni a lakásba, ezúttal (fehér és teljes kiőrlésű) tönkölyt, valamint egy kis réteslisztet használtam fel. Ez a változtatás abszolút sikernek bizonyult, szuper állaguk és ízük lett a kicsikéknek. 2-3 evőkanállal növelni kellett végül a liszt mennyiségét a mezei fehérrel készült változathoz képest, hogy ugyanolyan állaga legyen a nyers tésztának, de ez persze nem feltétlenül szokatlan, különböző lisztek különböző mennyiségű nedvességgel elégedettek.
Ez alkalommal nem voltam elég bátor még egy dolgon változtatni, így ezek még cukorral készülnek, de ha ezek elkopnak, majd megpróbálom ugyanezt a tönkölyös tésztát cukor helyett édesítővel is elkészíteni. Meglátjuk, az is beválik-e.
A jelenlegi recept így nézett ki:
- 200 g tk tönkölyliszt
Nem csak a kész sütit, de a bekevert tésztát is szeretem állni hagyni, minimum pár napot, ideális esetben inkább egy hetet sütés előtt, meghálálja.
Idén, mivel manapság mindent kovásszal sütök, gondoltam, a tökéletes is lehet még tökéletesebb, próbáljunk ehhez is adni egy kis kovászt. Sok esetben olyan dolognak is jót tesz, amiben egyébként nem használunk sem élesztőt, sem sütőport, pl. a nokedli is sokkal jobb kovásszal.
Nos, meg kell, mondjam, a mézeskalácsnak speciel nem tett jót... Egészen gumis, rágós, majd idővel egyre keményebb állagú valami lett belőle, és az íze is inkább volt „érdekes”, mint finom. Lehetne persze tovább kísérletezni a dologgal, egyszer majd talán fogok is, de így elsőre nem volt átütő a siker (khm... finoman szólva), ezért egyelőre ezt a projektet jegeltem.
Helyette inkább elkészítettem az immár hagyományosnak mondható receptemet, de mivel egyre kevésbé szeretem a „sima” fehér lisztet beengedni a lakásba, ezúttal (fehér és teljes kiőrlésű) tönkölyt, valamint egy kis réteslisztet használtam fel. Ez a változtatás abszolút sikernek bizonyult, szuper állaguk és ízük lett a kicsikéknek. 2-3 evőkanállal növelni kellett végül a liszt mennyiségét a mezei fehérrel készült változathoz képest, hogy ugyanolyan állaga legyen a nyers tésztának, de ez persze nem feltétlenül szokatlan, különböző lisztek különböző mennyiségű nedvességgel elégedettek.
Ez alkalommal nem voltam elég bátor még egy dolgon változtatni, így ezek még cukorral készülnek, de ha ezek elkopnak, majd megpróbálom ugyanezt a tönkölyös tésztát cukor helyett édesítővel is elkészíteni. Meglátjuk, az is beválik-e.
A jelenlegi recept így nézett ki:
- 200 g tk tönkölyliszt
- 100 g rétesliszt
- 200-250 g fehér tönkölyliszt
- 150 g porcukor
- csipet só
- 200 g virágméz
- 2 tojás
- 35 g langyos (folyékony) kókuszzsír
- 25 g szódabikarbóna
- 10 g fahéj
- 5 g szegfűszeg
- 2 g kardamom
- 2 g gyömbér
- 1 g szerecsendió
- 1 g (nagyon csípős fajtából még kevesebb) chilipor
A száraz hozzávalókat szitáljuk át, a fennmaradó korpát forgassuk vissza a keverékbe. A nedves hozzávalókat keverjük el alaposan, majd adjuk a szárazakhoz. Lazán keverjük őket össze egy fakanállal, majd kézzel gyúrjuk át alaposan, míg sima, csomómentes tésztát kapunk, ami nem ragad, és elég kemény, de azért még gyúrható.
A száraz hozzávalókat szitáljuk át, a fennmaradó korpát forgassuk vissza a keverékbe. A nedves hozzávalókat keverjük el alaposan, majd adjuk a szárazakhoz. Lazán keverjük őket össze egy fakanállal, majd kézzel gyúrjuk át alaposan, míg sima, csomómentes tésztát kapunk, ami nem ragad, és elég kemény, de azért még gyúrható.
Formázzunk belőle gombócot, csomagoljuk szorosan folpackba, tegyük pár napra a hűtőbe.
Felhasználáskor melegítsük elő a sütőt 170-180 fokra (sütőtől függően), és vágjunk le egy jó maréknyi tésztát a gombócból. Gyúrogassuk át, amíg a kezünk melegétől elveszíti a darabosságát, „törékenységét”, és kicsit megpuhul. Lisztezett deszkán nyújsuk ki 2-5 mm vastagra, majd szúrjunk ki belőle tetszőleges formákat, és sorakoztassuk őket sütőpapírra, nem túl sűrűn, mert egy kicsit meg fognak nőni. Odafigyelve, sűrűn ellenőrizve süssük meg őket. Az én sütőmben ez kb. 3 mm vastag, kis méretű mézesekkel 170 fokon pontosan 5 perc 30 másodperc volt tepsinként. Ennél tovább sütve túl barnák lesznek, megkeményednek, megkeseredik bennük a méz, kevesebb idővel pedig nyers marad a közepük. Tapasztaljuk ki tehát a saját sütőnket, először csak 1-2 darabot sütve. Akkor vannak készen, amikor már aranybarnák, a szélük, vékonyabb részeik, mint pl. a rénszarvas lábacskáinak vége már éppen elkezd sötétebb színt ölteni, és óvatosan megpiszkálva őket már könnyen feljönnek a papírról, nem ragadnak hozzá. A tetejük még ekkor is puha lesz, ne várjunk arra, hogy megszilárduljon, az majd csak sütés után fog befejeződni.
A megsült méziket tegyük ki sütőrácsra, mert lapos tálcán benedvesedik a talpuk, és hagyjuk őket 100%-ig kihűlni, mielőtt írókázni kezdenénk, vagy elcsomagolnánk őket.
Tároljuk őket lehetőleg fém dobozban, sütőpapírral elválasztva minden réteget. Én a kisebb dobozokat ajánlom, így mindig csak azt nyitogatjuk, ami épp fogy, a többi felhasználásig nem érintkezik túl sokszor friss levegővel, így tökéletes marad.
Ahogy a cím is sugallja, ezek a mézesek a sütőből kivéve azonnal fogaszthatók, finom puhák, de ha van türelmünk és önfegyelmünk előre legyártani, majd békén hagyni őket, kb. egy hét múlva még finomabbak lesznek - azaz jelenleg még épp van idő őket megsütni szentestéig!
(Aki azonban karácsonyfadísznek szánja a mézeseit, annak most szólok, hogy válasszon másik receptet, mert ez tényleg NAGYON puha, szinte biztos, hogy felakasztva saját súlyánál fogva el fog törni, le fog hullani.)
Addig is, míg a hozzáadott cukor nélküli változat is elkészül - bár addig alighanem jelentkezem még - mindenkinek kívánok nagyon kellemes, örömteli karácsonyt, sikeres új évet!
Felhasználáskor melegítsük elő a sütőt 170-180 fokra (sütőtől függően), és vágjunk le egy jó maréknyi tésztát a gombócból. Gyúrogassuk át, amíg a kezünk melegétől elveszíti a darabosságát, „törékenységét”, és kicsit megpuhul. Lisztezett deszkán nyújsuk ki 2-5 mm vastagra, majd szúrjunk ki belőle tetszőleges formákat, és sorakoztassuk őket sütőpapírra, nem túl sűrűn, mert egy kicsit meg fognak nőni. Odafigyelve, sűrűn ellenőrizve süssük meg őket. Az én sütőmben ez kb. 3 mm vastag, kis méretű mézesekkel 170 fokon pontosan 5 perc 30 másodperc volt tepsinként. Ennél tovább sütve túl barnák lesznek, megkeményednek, megkeseredik bennük a méz, kevesebb idővel pedig nyers marad a közepük. Tapasztaljuk ki tehát a saját sütőnket, először csak 1-2 darabot sütve. Akkor vannak készen, amikor már aranybarnák, a szélük, vékonyabb részeik, mint pl. a rénszarvas lábacskáinak vége már éppen elkezd sötétebb színt ölteni, és óvatosan megpiszkálva őket már könnyen feljönnek a papírról, nem ragadnak hozzá. A tetejük még ekkor is puha lesz, ne várjunk arra, hogy megszilárduljon, az majd csak sütés után fog befejeződni.
A megsült méziket tegyük ki sütőrácsra, mert lapos tálcán benedvesedik a talpuk, és hagyjuk őket 100%-ig kihűlni, mielőtt írókázni kezdenénk, vagy elcsomagolnánk őket.
Tároljuk őket lehetőleg fém dobozban, sütőpapírral elválasztva minden réteget. Én a kisebb dobozokat ajánlom, így mindig csak azt nyitogatjuk, ami épp fogy, a többi felhasználásig nem érintkezik túl sokszor friss levegővel, így tökéletes marad.
Ahogy a cím is sugallja, ezek a mézesek a sütőből kivéve azonnal fogaszthatók, finom puhák, de ha van türelmünk és önfegyelmünk előre legyártani, majd békén hagyni őket, kb. egy hét múlva még finomabbak lesznek - azaz jelenleg még épp van idő őket megsütni szentestéig!
(Aki azonban karácsonyfadísznek szánja a mézeseit, annak most szólok, hogy válasszon másik receptet, mert ez tényleg NAGYON puha, szinte biztos, hogy felakasztva saját súlyánál fogva el fog törni, le fog hullani.)
Addig is, míg a hozzáadott cukor nélküli változat is elkészül - bár addig alighanem jelentkezem még - mindenkinek kívánok nagyon kellemes, örömteli karácsonyt, sikeres új évet!
