Tegnap este kísérleti kenyeret sütöttem a szokásos recepttel, de sok-sok magocskával. Került bele előre beáztatott hajdina, köles, gersli, megpirított szezám- és lenmag (ennél a műveletnél jól megtanultam, hogy a szezám meleg hatására repülésképessé válik, és lelkesen beteríti az egész konyhát...), valamint chiamag és (gyárilag) pirított tönkölypehely. Ezeket a hajtogatásokkor dolgoztam a tésztába, egy hajtás alá az ázottak kerültek, egy alá a szárazak, majd megint ázott, megint száraz. Végül sütés előtt megszórtam a tetejét is a tönköllyel. 

A végeredmény kicsit rusztikus lett, ami igazából nem ártott neki sokat. A vágásból semmi nem látszik szinte, pedig addig vacakoltam vele, míg elkezdett a tészta szétterülni nagyon lelkesen. A sok mag kissé bezavart a tésztának, messze nem volt annyi tartása, mint a megszokott „normálisnak”.

Így aztán pánikszerűen becsaptam a jénaiba, lesz, amilyen lesz, kicsit meg is gyűrtem. Ez is jó lecke volt, magos kenyeret legközelebb nem vágunk meg egyáltalán. Ha reped, csak még vadregényesebb külleme lesz! De az is lehet, hogy majd az illesztéseivel lefelé kelesztem, amik így végül felülre fognak kerülni, és azok mentén tud majd repedni. Meglátjuk.

Mindenesetre csúnya most sem lett, az biztos, bár a sok nehéz maggal persze olyan magas sem, mint a normál kenyerek. Vagy húsz perccel tovább is sült, feltételezem, a sok mag jobban ragaszkodott a vízhez, mint a liszt szokott.

Mindezért viszont bőven kárpótol, hogy belül leírhatatlanul mesés.

Pudingpuha, de átsült, egészen krémes, illatos, tökéletes. Hozzá a héj recseg-ropog (és azonnal eldobja az összes rászórt pelyhet, de legalább csak fotózás után!), ahogy azt kell. Nem vagyok elégedetlen...