Igazi örömsütésben volt részem az utolsó két "alanyommal", megint sokat tanultam.

Először is sütöttem egy fehér kenyeret, ami tőlem teljesen szokatlan.

Nem vagyok a fehér liszt rajongója, imádom a szokásos teljes kiőrlésű pékáruim gazdag ízét, laktató "sűrűségét", rusztikus megjelenését. Szeretek a korpás tésztákkal dolgozni. Ennek ellenére ezúttal ha nem is ismeretlen (sütöttem azért már másoknak fehér kenyeret), de jelentősen járatlanabb vizekre eveztem, és "Erzsébet kenyeret" sütöttem. Na nem azt, amit a boltban így hívnak, hanem a Facebook kenyeres csoportjaiban megismert Bielisz Erzsébet fehér kovászos kenyerét. Innen is köszönet neki a receptért, remek volt valami olyannal játszani kicsit, ami különbözik a mindennapos receptjeimtől.

Ehhez kezdetnek át kellett etetnem Rozi mama kovászom egy részét fehérré. Pár nap rétesliszttel etetés után szépen be is fejeződött az átlényegülés. Már itt várt néhány meglepetés. Először is a Gyermelyi rétesliszt közel sem volt olyan szomjas, mint akár a teljes kiőrlésű kenyérliszt, amit általában használok (ez mondjuk annyira nem meglepő), akár a korábban használt Nagyi titka rétesliszt. A szokásos 1-1-es arányú etetéssel, vagyis ugyanolyan súlyú liszt és víz használatával igen folyós, palacsintatészta jellegű kovászom lett. Így később az elvárt nokedlitészta szerű állag kedvéért kivételesen eltértem ettől az aránytól, és csak 70 g vizet kapott a fehér kovász minden 100 g lisztre. 
Egész másképp is nőtt, viselkedett, buborékosodott. Volt már korábban fehér kovászom, de más liszttel, ott nem volt ilyen drámai a különbség. Ez a kis fehérke viszont Rozi mamához képest sokkal gyorsabban megnőtt etetés után, sokkal tovább megtartotta azt az állapotot, amit tetőzéskor elért, még akár 8 órával később is úgy állt, mint a cövek, viszont sokkal kisebb buborékokkal dolgozott. Abból mondjuk millióval. Amikor pedig kivenni akartam belőle, nyúlott, mint a gatyamadzag, szinte úgy kellett elvágni. A szokásos kovászom is nyúlós, ellenálló, rugalmas, de azért hajlandó megválni egy darabjától, ha szépen kérem.

Mindenesetre amikor már szépen dolgozott ez a kis hófehér, tegnap este elkészítettem vele a kenyértésztát Erzsébet receptje szerint, azaz 250 g kovászt nagyon habosra kevertem 400 g langyos vízzel, adtam hozzá 200-200-200 g rétes-, kenyér- és finomlisztet. (A rétesből sikerült beszereznem az általa is használt Gyermelyit, a többinél kompromisszumot kellett kötnöm, mert hát Anglia azért nem a sarki magyarországi Spar. Finomlisztből így Tüskeszentpéterit használtam, mert az van itthon, kenyérből meg a szokásos kanadai duplán fogóst, amit itt minden szupermarketben meg tudok venni.) Összekevertem őket, hogy mindenhol átnedvesedjen a liszt, majd letakarva békén hagytam a keveréket másfél órára. Ekkor megdagasztottam, némi nehézséggel, mert olyan nyúlós, stabil (nem kemény, csak végtelenségig elasztikus) tésztát kaptam, hogy folyton fel akart mászni a dagasztógép karján. Pár perc múlva hozzáadtam két evőkanál (olíva)olajat két púpos teáskanál sóval. (Az előbbi 16 g lett, az utóbbi 12 g.) Tovább dagasztottam a tésztát, majd amikor már megállíthatatlan volt a felfelé törekvése, áttettem egy kiolajozott tálba. Letakarva pihent 30 percet, majd félóránként 3-szor meghajtogattam, nem csak úgy tálban, ahogy szoktam, hanem ki tettem olajozott deszkára. Egész más volt a fogása, tartása, érzete, mint a teljes kiőrlésű tésztáké. Szépen feszesedett is, bár a második hajtásnál erre rá is erősítettem azzal, hogy duplán végeztem el, azaz összehajtogattam, megint kicsit kilapítottam, és újra meghajtottam. Így már igen szépen állt a lábán. 

A harmadik hajtás után várt még fél órát, majd megformáztam. Na, itt beleütköztem némi nehézségbe. Ezer éve nem formáztam liszt nélkül, olajos kézzel, nem is ment valami fényesen... Elsőre eléggé elbaltáztam, újra kellett formázni, de még akkor is inkább elfogadható, mint szép volt. Kapott a végén egy kis réteslisztes átsimogatást, majd betettem a sütőpapírral bélélt jénaiba, és betettem a hűtőbe.

Erzsébet 10-12 fokon szokta éjjel keleszteni ezt a kenyeret, az én hűtőmben inkább 9-10 fok volt, így tovább kellett volna kelesztenem, de reggel már nagyon türelmetlen voltam, mint mindig, így ugyan láttam, hogy még nem teljesen fejezte be a növekedést, mégis bevágtam és betettem a hideg sütőbe 230 fokon sült 50 percig fedő alatt a recept szerint, de akkor még nem látszott igazán késznek. Hidegebb is volt a tészta, nem is volt teljesen megkelve, és a sütőm sem túl jó, szóval hagytam neki még 20 percet (végig fedő alatt), addigra már nagyon szép volt.

Kivettem, körbespricceltem vízzel, rácsra tettem. Megdicsértem, hogy ilyen szépen felfújta magát, és még csak szét sem repedt. Nem lett olyan szép, mint Erzsébet kenyerei szoktak lenni, de első nekifutásra nem is nagyon szokás olyat alkotni, mint akinek már számtalan alkalom után minden apróság a kezében van.

Magára hagytam majd két órára, aztán mire visszamentem, újabb meglepi várt: szép csendben, suttyomban kifényesedett a vekni, és cserepes lett!

Soha egyetlen kenyerem sem csinált még ilyet. A ropogós héj is jobbára kicsit visszapuhul, mire kihűl a kenyér. Ez esetben viszont megmaradt a ropogás, és tele lett az egész cserepekkel. Jó, jó, láttunk már ennél nagyobb, és jobban kiemelkedő cserepeket is, de eddig semmilyenek nem voltak.

Ezek után felettébb vártam már, hogy mit találok odabent, úgyhogy gyorsan neki is álltam felszelni. Nem csalódtam, szép, "kalácsos", csupa pici bubi, igazi kacsazsírért kiáltó bélzet fogadott. 

Összehasonlítva az enyémet (balról) Erzsébet legutóbbi kenyerének bélzetével (jobbról) kifejezetten megveregettem a vállamat. (Nálam sokkal kevesebb a fény a konyhában, így a szép fehérség nem jön át a képen, de a szerkezetre nem lehet panaszom.) 

A szép kis kenyér után nekimentem egy újabb kalácsnak is, mert azzal az első siker után folyton gondjaim voltak. Nem akart jó lenni a tészta, a végeredmény pedig mindig hagyott maga után kivetni valót. Sosem lett borzasztó, ehetetlen, de szépnek nagyon nem voltak a kísérletek nevezhetők...

Az újabb nekifutás során közelebb került a megoldás, de a végére kiderült, hogy azért nincs még meg. 

Variáltam a lisztekkel, de főleg a folyadékot csökkentettem le, hogy egy keményebb tésztát kapjak, mert a formázás többször is azon feneklett meg, hogy a lágy tésztát képtelen voltam szálakká sodorni a fonáshoz, nyúlott, szakadt, szétesett. Még ha össze is szenvedtem a fonást valahogy, a sütés végére teljesen felszívódott, eltűnt az egész.

Ezúttal ezzel nem volt gond, csodaszép lett a fonás, és meg is tartotta a kalács a formáját az éjjeli hűtős kelesztés során is. 

Szépen megnőtt sütés közben, csak kicsit húzódtak szét a fonások is. Az egyetlen gond az volt, hogy felvágás után nem épp az a foszlós bélzet fogadott, amit szerettem volna. Finom, finom, de túl tömör. 

Itt is elspóroltam a kelesztésből némi időt, hagyni kellett volna még tovább dolgozni magában, mielőtt a sütőbe kerül. Valamint egy kevéssel azért mégis több folyadék kell. Legközelebb...

Egyéb híreink között még annyi az esetleg érdekes, hogy ma elcsomagoltam az embernek a legutóbbi szezámos szendvicsrudak közül a kis lázadót, aki lapos akart maradni. Felvágtam, a bélzete pont olyan volt, mint a többié, hát mi baj lehet belőle?
Nos, később kaptam üzenetet a drágámtól, hogy legközelebb ne etessem lehetőleg kevlárral a kovászt, mert erős izomláza lett az állkapcsának, ugyanis a kis dög konkrétan átrághatatlan lett...
Tanulság: ne bocsássuk meg a pékáru lázadását, ha lapos marad, száműzzük!

Na de most már tényleg vasárnap van, nem csak az én megzavarodott fejemben... Ilyenkor pedig kipattan a szemem jó korán, pedig éppen lustálkodhatnék is, de még álmomban is tudom, hogy kel a kenyér a hűtőben, lássuk, lássuk, mennyit dolgozott az éjjel.

Ez esetben, ami azt illeti, nem olyan sokat, mert volt bent két csomag mélyhűtött csirkemell is, olvadásra várva, akik kissé jobban lehűtötték a kedélyeket. Így nem is álltam neki reggel hétkor kisütni a kenyeret, hagytam még pár órát gondolkodni a dolgon, közben kiflikkel kísérleteztem, meg csirkekockákat pirítottam és mindenféle zöldségeket szecskáztam salátának. E közben szokás szerint feljebb tornázta magát a vérnyomásom a látványtól, ahogy a csakis fűszerekkel és egy kis olajjal wokba tett csirke alatt hirtelen vagy fél liter víz áll, és már nem is pirítok, hanem párolok... Nagyon-nagyon ritka, hogy sikerüljön olyan csirkemellet vennem, amit nem toltak tele pukkadásig vízzel, és hát ez nem az az alkalom volt. Ilyenkor azért remélem, hogy minden fillért, amit én csirke áron vízre költök, az ellenoldalon majd gyógyszerre fordítanak.

Na de nem lehet az egész vasárnapot bosszankodással tölteni, némi szivattyúzás után azért lett pirított husi, és egyszer csak megkelt a kenyér is. Ezúttal a rozslisztet finomlisztre cseréltem, a vizet pedig lecsökkentettem 300 grammra, majd a dagasztás végén, mivel nagyon kérte a tészta, még azért 20-at engedélyeztem, de többet nem, mert keményebb tésztát szerettem volna, jobban formázható kenyeret.

Így végül 200 g teljes kiőrlésű kenyérliszt, 100 g fehér kenyérliszt, 100 g finomliszt, 100 g rétesliszt került a dagasztótálba, ezeket leöntöttem 300 g langyos vízzel, és laza összekeverés után hagytam egy órát állni. Összegyúrtam 200 g 12 órája etetett teljes kiőrlésű kovásszal, megint békén hagytam pár percig. Dagasztottam jó sokáig, majd kapott 11 g sót, és végül a plusz 20 grammocska extra vizet. Jó kemény lett, rendesen megdolgoztatta a dagasztógépet. 

Mikor kész lett, rizslisztes deszkára pottyantottam, gombóccá igazgattam, majd fél óra múlva áthajtogattam. Félóránként ezt még négyszer elvégeztem, mivel tényleg messze volt a lágy tésztától, lassabban kelt, lassabban kezdett igazán nyúlni, engedékennyé válni. 

Az utolsó hajtás után újabb fél órával megformáztam, jó szorosra, katonásra, majd beültettem a jénaiba éjszakára. Egyből onnan is ment ma a sütőbe, nem volt melegedés a pulton.

Ha nem is reggelre, de délelőttre meglett a keménykedés jutalma, szépen feszült a tészta bőre, nagyon klasszul lehetett vagdosni, akár még mintázni is. Kapott is két szívecskét, mégis csak Bálint nap közeledik, vagy mi a szösz.

Vágás után ment a hideg sütőbe, ezúttal nem variáltam túl a hőfokokat, 240 fokon sült 50 percet fedő alatt, majd 10 percet 200-on már "pucéran". Nem lett csúnya... (A rács azért van alatta, mert ezúttal tűzforrón fotóztam, és nem szerettem volna, hogy a pillangók rásüljenek a fenekére.)

Azt nem mondom, hogy a szívek tökéletesen felismerhetőek maradtak volna sütés után is, de legalább nem repedt szanaszét a kenyér sehol.
Mint látható, a bélzetre sem lehetett egy szavam sem, de a magasságra sem. Minden nagyon flottul ment, szemrevaló, finom, minden porcikájában kiváló kis kovászos lett ez.  

Na jó, itt-ott azért akadt pár meglepi egérrágta rész...

Nagy ügy, majd ezt is befedjük salátalevéllel, az bent tartja a szendvicsben a lényeget.

Ami a kifliket illeti, azok sem sikerültek éppen szörnyűre, de azért még a célegyenesben sem vagyunk. Bővebben erről majd akkor, ha tényleg sikerül igazán jókat létrehozni. Annyit ezúttal kényszerből megtanultam, hogy a kiflinek a lelkét is ki kell keleszteni...

Mivel a hűtő még mindig zsufis volt, amikor formáztam őket, viszont csak három tepsin fértek el úgy, hogy jusson rájuk fedő is a sütés elejére, minden adag kénytelen volt szobahőmérsékleten kivárni, míg az előző megsül.

Az első adag olyan hát, hát, végül is nem rossz jellegű lett, a második már egészen jó, a harmadik viszont, aminek jó sokat kellett toporogni a sütő előtt, nagyon élesen különbözött a többitől. Kövérebbek lettek a kiflik, sokkal fényesebbek, ropogós héjúak, de puha belsejűek, és határozottan kiflire emlékeztet az ízük is. Szóval az irány jó, már csak tovább kell gyakorolni, előbb-utóbb meglesz az fránya angol kifli...

A múltkori hármas „katasztrófasorozat” után némileg bátortalanul álltam neki két új kovászos kenyérnek, ezúttal a bevált jénaikban, remélve, hogy nem én vesztettem el a mindennapi-készítés képességét. A tegnapi eredmények alapján tényleg nem, még mindig megy! 

Ebben persze a rossz hír az, hogy valóban az új edények okozták az igen váratlan rettenetes kenyereket, ami azt jelenti, hogy vagy nem fogom tudni őket erre a célra használni - pedig olyan, de olyan gyönyorűek! -, vagy el fog tartani egy darabig, mire rájövök, mit is kéne velük másképp csinálnom. 

Jelenleg a lényeg viszont az, hogy végre ismét ilyen szépséges szendvicsek készülnek ebédre, a világ rendje helyreállt.

Kissé részletesebben ez a vekni volt a tegnapi elsőszülött, aki mindössze 24 órát töltött a hűtőben.

Mostanában annyit sütöttem, hogy Rozi mama vissza sem ment a hűtőbe, minden nap etettem, így olyan lelkesen dolgozott, hogy formázás előtt nem is hagytam hidegben tovább kelni a tésztát, rögtön formáztam a hajtogatások után, aztán így, lábon állva ment a kenyér a hűtőbe reggelig, majd hidegből indítva sült.

Szépen meg is kelt, szélességben teljesen kitöltötte a jénait, és meg is emelkedett. 

Mivel mindig elégedetlen vagyok a kenyereim magasságával, ezúttal objektívebb mércét alkalmaztam, egyszerűen bejelöltem a sütőpapíron a tészta legmagasabb pontját formázás után, majd az éjszakai kelés után, valamint kisülés után. És arra jutottam, hogy ennél többet disznóság lenne várni egy kenyértől...

Ennek kapcsán viszont még valamit észrevettem, ami talán mindenki másnak egyértelmű, nekem viszont esküszom, majd’ egy év alatt egyszer sem tűnt fel... Nevezetesen, hogy a kenyér hűlés közben kisséösszemegy. Talán ezért is zavart mindig a magasságuk, mert akkor szoktam őket jobban szemügyre venni, fotózgatni, amikor már kihűlnek. A jelek szerint pedig akkorra már kicsit veszítenek a magasságukból. A fenti, formázástól induló sorozatkép utolsó, valamint a lentebbi képek között igen szembetűnő a különbség, a kenyér úgy egy óra alatt kissé „visszacsukta” a vágásait.

Annyi baj legyen, igen finom lett! A bélzete is szép bubis, egy-két ötletszerű nagyobbacska lyukkal. Ezúttal az utolsó öt percet leszámítva végig fedő alatt sült, hátha egyszer sikerül egy szép világos héjat összehozni. Talán ezért is volt kissé puhább kívül-belül, könnyebben engedett a gravitációnak.

A második versenyzőnél már nagyon bátor voltam, ő éppen csak annyit hűtőzött formázás után, hogy legyen ideje egy kalácsnak megsülni, miközben ő nem kel túl. (A kalácsot nem fotóztam, azzal mostanság nehézségeim vannak, ez sem lett túl csinos, még ha finom is.)

Nem vette a lelkére, hűtés előtt és után is emelkedett még kicsit, aztán a sütőben (szintén hidegen indítva) még masszívan folytatta.

Itt izgalomra főleg az adott okot, hogy a kisebbik kerek jénait használtam, aminek az alja (normál esetben a teteje, de itt fordítva használtam, a fedőt alapként, az edényt buraként), pontosan akkora, amekkora a tészta volt.

Kíváncsi voltam, így szebb lesz-e a forma, magasabbra feltörekszik-e, ahogy a nagyon közeli üveg kényszeríti. De persze ezzel azt is erősen kockáztattam, hogy rányomódik és rásül az üvegre. 

Ennek megfelelően nem is mozdultam a sütő mellől, árgus szemekkel vizslattam, mi történik. A hamar melegedő üveg valóban felfelé késztette a tésztát, szép kerek lett. Úgy harminc perc után azért megpróbált hozzánőni az edényhez, de résen voltam, egy pillanatra megemeltem a burát kétszer is, mielőtt még túlzottan összemelegedtek volna, így belátta, hogy nem lesz esélye ennek a románcnak. 

Összességében nagyon csinos és szabályos lett. Itt is fent hagytam a fedőt az utolsó percekig, de ez a kenyér öt perccel többet kapott „szabad tűzön”. Ropogósabb is lett a héja, és kevesebbet vett vissza a magasságából, mire kihűlt. 

Szép lett a bélzet is, egy-két hasonló rejtett járattal, mint a tesója. 

Szóval igen, úgy fest, továbbra is tudok kenyerezni. Hurrá. 

Azért vasárnap adok még egy esélyt valamelyik öntött alu edénykének. Hátha megfejtem a rejtélyt. Drukkolni a sikerért ér!

Megérkezett ma a második, ezúttal ovális öntött alumínium edényke is. Felettébb örültem neki, bár mostanra kissé lejjebb lohadt a lelkesedésem...

Nem, mintha az edénnyel bármi baj lenne, gyönyörű, pont befér a sütőbe, sértetlenül érkezett.

Viszont azóta kisült két kenyerem az első, kerek verzióban. Az elsőre azt gondoltam, hogy nagyon lapos lett, de az imént elkészült a második, és nem, az első nem is volt annyira lapos... Még a legelső kenyerem sem nézett ki ilyen szánalmasan. 

Szóval ez eddig nagyon nem jó eredmény, és egyelőre nem is igazán tudom, hogy egész véletlenül pont most romlott el valami teljesen az edénytől függetlenül, vagy ekkora különbséget jelent, hogy fém vagy üveg a sütőközeg, mindenesetre valami nagyon nem stimmel. 

Azért a feladás persze nem opció, meglátjuk, mi lesz, de ebben a pillanatban nincs az egekben a jókedvem.

Kisültek tegnap este az ikrek annak rendje s módja szerint.

 Nem kellett nagyon bánni a kísérletet, szépen megkeltek egymás mellett, hagyták magukat szabdalni is, és aztán sülés közben sem rendetlenkedtek sokat. Ami azt illeti, az feltétlenül kiderült, hogy a fém- és az üvegedény között van különbség. 55 percet sültek lefedve (hidegből indítva), és ennek a végén olyan gőzfelhő pattant elő nyitáskor a két tepsi közül, amilyen jénaiban sosem marad ennyi idő után. Szóval egy pont a fémnek.

 Sok panaszra a bélzet sem adott okot, a teljesen megszokott minőséget hozta, átsült, levegős lett, puha és finom, a héj pedig jó ropogós.

 A küllem viszont azért hagy egy kevés kívánniválót maga után.

Először is bár arról a szép felületről álmodoztam a találkozásuknál, amilyet a jóféle (már ha még van ilyen... a gyerekkori emlékeimben még él) bolti kenyéren is látni, ahol találkozott egy másikkal a kemencében: az "elválasztási terület" bolyhos, fehér, puha és isteni finom. Hát ebben az esetben ez nem így lett, igazából egy hajszál választja el a sületlentől azt a felüket, ahol összeértek. Lehet, hogy a közéjük hajtott sütőpapír túl sok nedvességet tartott vissza, de akármi más oka is lehet, mindenesetre ez a rész nem lett olyan szuper. A fenti képen látható az is, hogy mivel itt nem volt kemény héj, hűlés közben kissé be is horpadt ez az oldal, így a szeletek alakja igen érdekes lett.

E mellett persze a kenyerek formája sem lett csodaszép, hiszen osztozniuk kellett a helyen. Erre azért számítottam is, nagy meglepetést nem okozott.

Az viszont igen, hogy sokkal lelkesebben nőttek előre-hátra, mint fel, így elképesztő magasságokba nem kapaszkodtak fel. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy igen kis szeleteket adtak ki. Így most kénytelen leszek 36 szendvicset csinálni belőlük, hogy a szokásos mennyiséget kapjuk, ez meg időigényes.

Szóval a végeredmény azt hiszem, az lesz, hogy a projekt megvalósítható, de nagy eséllyel nem fogom sokat ismételgetni.

Helyette este jól bedagasztok egy megszokott adagot, és holnap este megnézzük, mit tud az öntött alumínium edényke. (Akinek a párjára az azóta kapott értesítés szerint hétfőig várni kell - az élet végtelenül kegyetlen!)

Érdekes kenyér lesz, az már biztos, mivel hihetetlen módon sikerült az utolsó szemig elhasználnom a teljes kiőrlésű lisztemet, pedig mindig szemmel tartom, és általában 3-4 csomag tartalék van itthon. Szóval míg az utánpótlás megérkezik, ez a kenyér valami maradékevő lesz, amihez jobb híján a kovászt is tk rozs és tk tönköly keverékével kellett megetetnem, meg a tésztájába is kap majd mindent, amiből van egy kicsi, graham lisztet például, amit igen ritkán használok.

Aztán majd meglátjuk.

Szokás szerint sütöttem ezen a hétvégén is. Először egy kenyeret, mert abból erősen lefogyott a készlet, kong a mélyhűtő kenyeres fiókja. 

Tudom, nem túl látványos. Én mégis felettébb elégedett voltam vele. Nem liszteztem be, ez a leveles minta pedig a nélkül nagyon nem működik, főleg nem fényképen. Élőben viszont igen csinos volt a kicsike, a széles mosolyával a kövérre hízott pofiján.

Ez is lábon kelt, de csak úgy dobozban, hogy a jénai ne legyen jéghideg. Kicsit még hagytam melegedni este a hűtőzés után, aztán hideg sütőben indult a sütés, elkerülendő egy újabb masszív robbanást. Ez teljes mértékben sikerült is, a kenyér gyönyörűen felfújta magát, Rozi mama, a kovászom igazán kitett magáért, és semmi extra repedés nem történt a vágásokon kívül. 

Ezúttal majdnem a sütés legvégéig a jénaiban is hagytam a kenyeret, végre egyszer szerettem volna egy szép világos héjat. Ezzel sem volt semmi hiba, remekül működött a módszer, máskor is alkalmazni fogom. Összesen öt percet sült "pucéran", ez elég is volt, hogy ropogóssá váljon a héj, de még világos maradjon, és vékony.

Aztán persze jött az utálatos várakozás, hogy kihűljön és fel lehessen vágni. Olyan késő lett addigra, hogy nem is volt már kedvem felszeletelni, csak félbevágtam középen, hogy lássam, mi a helyzet odabent. (Ezért is különbözőek a képek, a szeletelés már nappali fénynél történt.) Nos, mit is mondhatnék? Akit a fenti képek érthető módon nem nyűgöztek le, az most figyeljen:


Megjárja, ugye? Nézzünk is meg róla még egy képet, megérdemli az extra figyelmet, olyan szép lyukacsos, de egyenletes lett!


Rendesen fogyott is belőle azóta, bár akadt versenytársa is.

Ma ugyanis megpróbálkoztam az egyik mumusommal újra, a kiflivel.

Aki élt már külföldön, annak nem kell bemutatni azt az érzést, hogy ha szeretjük is a helyet, ahol élünk, és sok olyasmit kapunk tőle, ami otthon nem volt, azért vannak dolgok, amik hiányoznak. Sok esetben apróságok, mint például a kifli.

Részemről ezekkel a hiányokkal igen szerencsés vagyok, rengeteg közülük - vagy nagyon hasonló minőségű "pótlékuk" - elérhető a közeli ázsiai boltokban, közvetlenül a munkahelyem mellett pedig van egy igen méretes, rettentő szuper lengyel bolt, ahol tavaly létrehoztak egy magyar szekciót is. Szinte mindent tartanak, amit hiányolhatnék, tisztességes magyar ecetet, téli szalámit, Sport szeletet, tejfölt, házi kolbászt, de még gesztenyepürét és halászlé sűrítményt is. Éppenséggel túró rudijuk is van, még ha abból én a házit preferálom is.

Na de semmi sem tökéletes, igaz? Friss magyar pékáru speciel náluk sincs. És ha lenne is, annyira megszoktam már, hogy fehér pékárut nem eszem, hogy aligha lelkesítene fel hosszasan, ha lenne fehér kiflijük. Szóval kénytelen lennék ezt is magam összehozni, de meg kell mondjam, ezzel nem jártam eddig túl nagy sikerrel.

Eleinte a formázás is kifejezetten gondot okozott, valahogy sosem volt az igazi. Kifli... szerűek voltak a végeredmények, de inkább csak hasonlítottak az igazira, mint hozták a szintet. A tészta sem volt soha az igazi, a tekerősség sem jött össze. Próbáltam vékonyan vajazva is a rétegek között, ahogy sok recept ajánlja, úgy még rosszabb lett az eredmény, nedves, "szottyos" lett a kifli, és nem csak elválaszthatók lettek a rétegek némi huzavonával, mint a bolti kiflin, hanem teljesen elkülönültek. A legnagyobb gondot pedig az jelentette, hogy nem sültek át teljesen, kissé mindig nedves maradt a belsejük. Összességében mindig inkább kifli alakú, enyhén sületlen kenyerek voltak, mint igazi kiflik.

Mindenesetre gondoltam, nekifutok újra, ha eleget próbálkozom, csak lesz belőle valami...

Ezúttal jelentősen jobban is sikerült a dolog, mint korábban. Korántsem vagyunk még a célegyenesben, de az irány jó.

Most a tésztával nem is vacakoltam sokat, a megszokott kenyértésztámmal dolgoztam, csak megfordítva a kenyér- és rétesliszt arányát. A módszeren akartam dolgozni, nem a recepten. Arra jutottam ugyanis sokféle nem kenyér jellegű sütés után, hogy alighanem hibát követek el azzal, hogy minden tésztát hajtogatok. A kenyérnek gyakorlatilag elengedhetetlen a hajtogatás, de azt hiszem, péksüteménynek, kalácsnak nem segít. Itt nincs szükség a buborékos, laza szerkezetre, így a tészta kezelése is más kell legyen.

Így ezúttal nem is hajtogattam, helyette csak gyorsan átgyúrtam kétszer, félóránként a tésztát két óra kelesztés után, majd ment a hűtőbe éjszakára.

Reggelre meg is hálálta a változást, stabilabb, kezelhetőbb lett, mint a kenyértészta szokott. Relatíve egyszerűen meg tudtam formázni, ezúttal kimondottan elégedett voltam a kiflik alakjával.

Alacsonyabb hőfokon is sütöttem őket, mint szoktam, csak 180 fokon. Ez beválni látszott, nem keltek olyan vadul, repedezve, mint máskor, de azért szép lassan feldagadtak. 

Amikor eléggé kihűltek, hogy bele tudjak ebbe kukkantani a belsejükbe, arra jutottam, hogy legközelebb azért ezen még kicsit finomítani kell. A tekerősség működött, de még mindig maradt egy kis nedvesség a közepükben. Ízre sokkal közelebb álltak a "rendes" kiflihez, nagyon finomak voltak, ami azt illeti, de azért még nem tökéletesek. A külsejükkel sem voltam teljesen elégedett, nem sikerült azt a szép fényes felületet elérni, amit egy kiflitől várna az ember. De egy nagy lépéssel közelebb a célhoz.

Talán ezért is indítottam ezt az egész blogot. Megmutatni a lépéseket, amik általában titokban maradnak.
Amikor valaki érdeklődni kezd a sütés, főzés iránt, megnéz recepteket, bepillant néhány főzős blogra, Facebook csoportba, hamar el tud bátortalanodni. Különösen igaz ez a kenyérsütésre. 
A legtöbben akkor szeretik megosztani az eredményeiket, amikor azok már tökéletesek. Pedig ők is eljutottak oda valahogy, megvoltak a kudarcaik, sütőből egyenesen a kukában landoló kenyereik. 

Én még nagyon is tanulok, szinte egy kenyerem, egyebem sem tökéletes, némelyik kifejezetten pocsék. De mindegyikkel öröm dolgozni, látni, ahogy kis lépésekben alakul a dolog, szebb és szebb, ami előkerül a sütőből. Szóval aki még csak gondolkodik azon, hogy bemerészkedjen a konyhába, ne habozzon, jó buli lesz! Instant siker ritkán van, de instant öröm annál inkább.