Nos, ha eddig azt gondoltam, hogy némelyik kenyeremen nagy repedések voltak, be kell látnom, hogy tévedtem.

Ezúttal szegény kenyérke annyira felrobbant, hogy a bombatölcsér mentén aztán magába is roskadt. Pedig olyan szépen indult a történet...

Szép, ruganyos, nyúlós, engedelmes tészta, ami készségesen kelt, buborékosodott, mielőtt beült a hűtőbe éjszakázni. Reggelre még inkább feldagadt, ahogy azt kell. Formázni is könnyű volt, semmi ragacsosság, makrancosság. Beültettem lábon a jénaiba, vissza a hűtőbe, és itt aztán elkezdődtek a zökkenők.

Elfelejtettem ellenőrizni a hűtőben a hőfokot, ami kissé alacsonyabb volt a szokásosnál. Így nap közben nem is vitte túlzásba a további kelést a kenyér. Hogy ezt bepótoljuk, elvetettem a hidegből sütés ötletét, kivettem a tésztát az edényből, azt is, a sütőkövet is jól előmelegítettem, a kenyeret meg közben hagytam még melegedni, nőni. Ekkor megint úgy tűnt, visszatalálunk a helyes vágányra. Szép lett a lisztezés, egészen könnyű volt a bevágás. Jó mélyre vágtam, legyen hová terjeszkedni a még nem 100%-ig megkelt kenyérnek. Mindenféle incidens nélkül sikerült a felforrósodott jénaiba is visszamászni. Az első fél óra is gyönyörűen sikerült, megnyíltak a vágások, fújódott fel a kenyér, mint a lufi. 

Megfordítottam, lejjebb vettem a hőt. Még mindig szép. Tíz perc múlva ránéztem - addigra már repedt a teteje, majd újabb pár perc múlva úgy szétcsattant, mint egy jó érett dinnye, amire alaposan ráhúztak egy szeneslapáttal. Innentől már csak pillanatok kérdése volt, hogy be is essen a közepe, hiszen a szokásos habosan puha bélzet a támogató héj nélkül nem tudta magát megtartani.

A középső rabosítási fotón látszik talán legjobban, mennyire nem ilyennek készült ez a szegény vekni. Mintha eltűnt volna a teteje... 

Mindenesetre azért persze nem esünk kétségbe, kivártam szépen, hogy meghűljön, és a szokásosnál is komolyabb küzdelmet vívtam a szeletelőgéppel. Aztán arra jutottam, hogy igen, ahogy vártam, a bélzet bizony szép levegős... Ellenben gyakorlatilag csak levegőből áll.

Vicces szendvicsek lesznek ezekből. Márpedig muszáj lesz ma felhasználni őket, mert bármilyen hihetetlen, jelenleg ezen a kis rongyoson kívül egy morzsa kenyér sincs itthon. Na nem baj, majd kapnak alapozásnak pár szelet sajtot alulra és felülre is, az stabilizál is, meg bent is tartja a további tartalmakat!

És legalább már azt is tudom, hogy kell kizárólag lyukakat sütni. Ez a tudomány is biztos jó valamire.

Gondoltam, mutatok ismét valamit, ami kivételesen nem kenyér, és nem kovászos. (Na jó, egy kicsit azért az.)
Egy egyszerűen és viszonylag gyorsan elkészíthető menüsort, amivel némileg szokatlan, érdekes fogásokat tehetünk a család elé akkor is, ha nincs időnk túl sokat vacakolni a konyhában bonyolult ételekkel.

A nyitány, a kenyérleves egy igazi téli fogás, ami néhány falattal nagyszerűen átmelegít. Fűszeres, sűrű, egy kis sajttal megszórva pedig akár uzsonnának is megteszi. 



A folytatásban egy hirtelen ötletre épült főétel következik. Vettem egy szép darab karajt különösebb terv nélkül, mert épp olcsó volt és jóképű volt, valamint néhány cékla hervadozott a spájzban, amiket egy olyan ételhez vettem korábban, amibe aztán mégsem kerültek bele. Hogy ne menjenek kárba, gondoltam, felhasználom őket egy gombás szelethez hasonló módon. Így született a céklás szelet, ami igazán kellemesre sikerült, szóval alighanem máskor is készül majd. Már csak azért is, mert igazán szemet gyönyörködtető lett, bár annyira élénk volt a színe, hogy a telefonom teljesen belevakult, nem is tudtam róla olyan képet készíteni - pedig igazán megpróbáltam... -, ami igazán hitelesen megőrizte volna a valóságot. 

Zárásként, desszertként pedig egy örök klasszikus készült, kissé megvariálva: túrógombóc zabbal. Semmivel sem lett kevésbé finom, mint a klasszikus, így ezt is megtartjuk. 
Sokaknak persze furcsa lehet a pucérsága, sehol a pirított morzsából készült bunda, de mint tudjuk, ahány ház, annyi szokás. Én morzsa nélkül "tanultam meg" a túrógombócot, így számomra az a természetes, hogy nincs beforgatva, így szeretem. Persze semmilyen törvény nem tiltja, hogy akinek hiányzik róla a borzasság, az meghempergesse egy kis zsemlemorzsában. Akár így, akár úgy, egy próbát megér.

Szóval van nekem két hihetetlenül szuper mindenes edényem, kétféle méret ugyanabból a fajtából. Tapadásmentesek, de nem csak reklámszlogenben, hanem úgy tényleg, és a szögletes formájuk miatt nagyobb a befogadóképességük, mint amekkorának látszanak. Mivel minden porcikájuk fémből van, kivéve a fedőiket, amik viszont hőálló üvegből, így használhatók a tűzhelyen mint fazék vagy serpenyő, de éppenséggel a sütőbe is bemehetnek. Alumíniumból vannak, így a hasonló képességekkel bíró öntöttvas edényekkel ellentétben pehelykönnyűek, és persze az áruk is töredéke volt amazokénak. 
Amióta megvettem őket, szinte kizárólag ezekben sütök-főzök, egyszerűen mindenre jók. Az első pillanattól izgatják a fantáziámat kenyérkészítési szempontból is, de ebben a tekintetben még nem sikerült őket tökéletesen "belaknom". Azért persze nem mondom, hogy nem tudok bennük elfogadható kenyeret sütni...


De a tökéletes még nem jött össze.

Eleinte a formázással nem tudtam egyről a kettőre jutni. Csináltam egy sima kerek cipót, aztán azt hagytam belenyújtózkodni a szögletes térbe. Ez nem volt tökéletes, mert így a csücskökben levegősebb lett a bélzet, középen tömörebb. Ugyanennek a problémának a folyományaként később próbáltam hasonló formájú dobozt használni szakajtóként, de nehézkes volt abból átfordítani a tésztát a forró edénybe úgy, hogy közben ne deformáljam el.
A fenti kenyérnél ezt megoldotta, hogy ezúttal nem cipót formáztam, hanem egyszerűen kockát hajtottam a tésztából. Azaz kivettem a megkelt tésztát a hűtőből, lisztezett deszkán meghajtottam, mint a pogácsát, jobbról be, balról be, fentről be, lentről be. Fejre fordítottam, hogy a hajtások alulra kerüljenek, párszor mind a négy oldalról aláböködtem a tésztakaparóval, hogy még szögletesebb legyen, és kész is volt. (A képekkel kicsit csaltam, ugyanis ennél a kenyérnél nem volt időm fotózni, a formázós képek már a következőnél készültek, kicsit kevesebb tésztával.)


A forma egyenletesebb kitöltése érdekében pedig a legutóbb kipróbált lábon kelesztést és hidegen sütést választottam, azaz az edényben, talpon állva hagytam kelni, majd hideg sütőben indítottam a sütést. Ezzel szép egyenletes is lett az eredmény, ami a bélzetet illeti. 


Akár elégedett is lehetnék. De nem vagyok egészen, mert egy probléma még mindig nem megoldott: egyelőre nincs meg a tökéletes edény/tészta arány. Ez a kenyér például ugyanazzal a recepttel és arányokkal készült, mint a mostanság megszokott veknijeim, azaz épp csak egy kiló feletti tésztából. A jelenlegi és korábbi kísérletek alapján ez a mennyiség a nagyobb edénynek túl kevés, túlságosan elterül az edény alján, így bár gyönyörű bélzete lesz, igencsak "csíkkenyér" lesz belőle. A kisebb edénynek, amiben ez a kenyér is sült, ellenben túl sok. Most is úgy jártam, hogy ahogy gyönyörűen emelkedni kezdett, túl hamar elérte a fedőt, így jóval hamarabb le kellett azt vennem, mint szerettem volna. Fedetlenül pedig a forró sütőben gyorsan megkeményedik a héj, nem tud addig nőni a kenyér, ameddig szeretett volna. 


Azért persze így sem lett épp csúnya, de vérzett a szívem, látva, milyen lelkesen dugja ki a feje búbját, hogy el kellett vennem a további lehetőséget előle. 

Szóval mivel ennél nagyobb kenyérre igazán nincs szükségünk, legközelebb is maradok a kisebb edénynél, de elveszek egy kicsit a tészta mennyiségéből. Ha még mindig túl nagy, utána még többet. Előbb-utóbb meglesz a pont jó mennyiség...

Viszont a lisztezés ezúttal egész jó sikerült, szép rusztikus lett a kenyér teteje. Remélhetőleg a kolléga, aki holnap megkapja ajándékba, is értékelni fogja.

A kockásításon kívül a magok tésztába dolgozását is gyakoroltam rajta, mérsékelt sikerrel. Aki jól megnézte a bélzetes képeket, észrevehetett néhány sötét foltot. Ezek nem tökéletesen eloszlott chia magok. A hajtogatások során kerültek a tésztába, ami ezúttal jobban sikerült, mint korábbi kísérleteknél, ahol túl sok maggal dolgoztam, így sok belőlük végül kibuggyant a héjon, de azért van még min dolgozni, hogy egyenletesebben töltsék ki a bélzetet. Hiába, mindig van további tanulni való...

Ha néha sokat is kell rá várni, azért előbb-utóbb minden kenyér kisül. A lábon kelt jószágomat is elérte valahára a sütő melege tegnap este, bár megosztani a róla készült képeket már nem maradt energia. Hiába, ha az ember mindennapit akar is sütni, azért a betevőre valót is meg kell keresni, és ritkán lehet felmentést kapni a munkavégzés alól azzal az ürüggyel, hogy inkább sütögetnék. Még akkor sem, ha amúgy részben a kenyéradómnak sütök. Lekenyerezni mégsem sikerül...

Na de hagyjuk a sületlen vicceket, térjünk a lényegre, a sült kenyérre! Íme, a helyre kis lábon kelt, vaddisznócsíkosra fazonírozott vekni:


Nem mondom, hogy elégedetlen voltam vele. Ennek okán mesélek is kicsit a szokásosnál bővebben róla, még ha közben az agyvérzés kerülget is tőle, hogy nem akar rendesen működni az L billentyű a laptopomon, és folyton vissza kell ellenőrizgetnem, tényleg sikerült-e leütnöm... Lehet, hogy kevesebb lisztet kéne a billentyűzetre potyogtatnom.

Na de hogy a kenyér. Mostanában kicsit finomítottam és egyszerűsítettem a bolondbiztos recepten. Ritkábban használok rozst, tönkölyt, egyéb nyalánkságokat, háromféle lisztből - igen, LisztbőL, nem isztbő, a fene enné meg - áll a legtöbb kenyerem, és 12+12 órát kel. Reggelente kávé- és teafőzés közben megetetek úgy 50 g hűtős kovászt 100-100 g vízzel és teljes kiőrlésű liszttel, majd a hűvös - khm... jéghideg... - konyhában hagyom. Úgy 12 óra múlva jutok oda, hogy dagasztani tudok, addigra megduplázódik, majd elkezd magába zuhanni, de még nem éri el a klinikai depresszió állapotát.

Este, míg a vacsorát melegíti a mikró, gyorsan melegítek 380 g vizet, kb. 50-70 fokosra, mikor hogy sikerül. Ebbe belezuttyantok 200 g magas fehérjetartalmú fehér kenyérlisztet, 100 g réteslisztet, 200 g szintén fehérjedús teljes kiőrlésű kenyérlisztet. Összekutymolom csak úgy tessék-lássék, lefedem, megvacsorázom. Úgy fél-egy óra múlva rászórok a darabos masszára 11 g sót, rákotrok a kovászból 190 grammot. A többit újraetetem következő sütéshez, vagy visszaöntöm a hűtőshöz. Megkérem az egy karral is teljes erővel dagasztó kis segédemet, hogy kezdjen el dolgozni a katyvasz tésztává alakításán. Én közben beadogatom a cselédnek, ismertebb nevén mosogatógépnek a pucolni valót, illetve egyéb konyhai romeltakarítást végzek. Közben néha megállítom a gyurmázást, és hagyom a tésztát 5-10 perceket pihenni, mielőtt újra megdolgoztatom a gépet. 

Amikor már nem csomós sehol, ellenben az edény falától teljesen elválik, gombóccá áll össze, és minden erejével azon van, hogy felkússzon a dagasztókaron, és kijusson a külvilágba, átvéve a hatalmat minden és mindenki felett, befejezettnek tekintem a dagasztást. Olívaolajjal kikenek vékonyan egy akkora edényt, amibe kétszer beleférne a tészta, és belepakolom. Lefedem, békén hagyom két órát. 

Ekkor vizes kézzel meghajtogatom, minél jobban kihúzogatva, megnyújtva minden oldalról. Visszateszem a fedőt, adok neki még fél órát, megint hajtogatok. Fedő vissza, és beteszem a hűtőbe. Ellenőrzöm, hogy kb. 9 fok van-e odabent, ha nem, állítok a hőfokon.

Reggel megint kávé/tea, aztán gyorsan előrántom a tésztát a hűtőből, szórok némi rizslisztet a pultra, fejre fordítom az edényt... és várok. És várok. És várok. Egy idő után elhatározza magát a tészta, és hajlandó lassan-lassan, óvatosan kidugni a lábujját az edényből, aztán megtetszik neki az ötlet, és teljes lendülettel odacsattan a pultra. Egy tésztakaparóval fürgén alákotrok párszor, így nem ragad le, jut mindenhová egy kevés liszt.
Gyorsan megformázom a korábban mutatott módon, jól belisztezem, és mehet a szakajtóba. Illetve jelen esetben a jénaiba, lábon kelni. A jelek szerint mindkét módszer kb. egyforma hatékonysággal működik.

Ennyit dolgozott egyébként kenyerünk nap közben:


Itt a szokásostól a kelesztési módon kívül annyi eltérés is volt, hogy a fenti összetevőkön kívül került bele 110 g (egy kicsi) héjában főtt, jól összetört krumpli is. Nem kifejezetten tervezetten, de nagyon alaposan megfőtt darab volt, ugyanis bravúrosan megfeledkeztem róla, és végignéztem egy teljes sorozatepizódot, mielőtt újra eszembe jutott, hogy várjá' má', hát én mintha csináltam volna valamit, nem? 
Továbbá krumplis tészta lévén, ami lágyabb a normálisnál, kevesebb vízzel indítottam az autolizálást, azaz a lisztek előzetes áztatását, 380 g helyett 200-zal. Ez rögtön a dagasztás kezdetekor kevésnek bizonyult, így lassan adtam hozzá még és még, végül összesen kb. 320 g-ot vett fel. Innentől minden ugyanúgy működött. Két órát keleszt, hajtogat, hűtő, reggel formáz.

Amikor a tészta elnyeri formáját, rendszerint visszamegy megint a hűtőbe, konyharuhával, vagy épp ez esetben a jénai fedelével letakarva. Megint magára hagyom 12 órára. 

Végül a szokásos menetrend az, hogy amint hazaérek a munkából, beindítom a sütőt, benne egy vékony pizzakővel, azon a még üres jénaival, maximum hőfokon, ami nálam 240 fokot jelent, légkeveréses módban. Ez utóbbi nem a saját döntésem, erre az egy módra képes a sütőm. Aki ennél szerencsésebb helyzetben van, annak javasolt a légkeverés nélküli alsó-felső sütés.
Míg a sütő melegszik 45 percet, megvizslatom a tésztát. Megbökdösöm. Ha nagyon lelkesen visszalöki az ujjamat, akkor azonnal kiveszem, és a tűzhelyre teszem, melegedjen, keljen még egy kicsit. Ha már kicsit unottabb, akkor csak 15 perccel később engedem ki a hűtőből. Ha pedig már ijesztően mászik ki a szakajtóból, és kifejezetten enerváltan reagál a bökdösésre, akkor csak fél óra múlva, vagy akár egyenesen a hűtőből teszem át a forró jénaiba.

Akárhogy is, előbb-utóbb letelik a 45 perc, kiveszem a jénait, borítok egy nagy darab sütőpapírt a szakajtó tetejére, azt a kosár alján összefogva megfordítom azt, és így nagyjából bele tudom "ejteni" az egész csomagot a tűzforró edénybe úgy, hogy a kenyér se legyen teljesen féloldalasan elhelyezve, és a kezem se égjen meg (nagyon). Leemelem a szakajtót, vízzel alaposan lespriccelem, majd bevágom a kenyeret, lehetőleg gyorsan, mert ilyenkor szeret nekiállni oldalra terjeszkedni. Ráteszem a jénaira a fedőt, és visszateszem a sütőbe. Attól függően, mennyire volt megkelve a kenyér, 25-35 percig sütöm 240 fokon, majd megfordítom az edényt, hogy a másik oldalon is egyenletesen barnuljon, és leveszem a hőfokot 200 fokra. További 15-20 perc így, majd kiveszem a jénaiból, és "pucéran" sütöm még, ekkor már egy hőmérővel az oldalában, amíg el nem éri a 99 fokot a belseje. (Kb. még 10-20 perc.) 

Kiveszem, rácsra ültetem, jól lespriccelem vízzel, és igyekszem 1-2 órát béként hagyni, amikor már biztonsággal fel lehet vágni. 

A tegnapi kenyérnél ehhez képest azért más volt a menetrend, hiszen a jénaiban kelt, azaz az edény is hűtőhideg volt a hazaérkezésemkor. A vastag üvegnek pedig alighanem jóval több idő kéne az átmelegedéshez, mint a kenyérnek, szóval jobb ötletnek tűnt a hidegből indított sütés. 

Ennek megfelelően egyszerűen elővettem a hűtőből, kivettem a sütőből a pizzakövet, mert ilyesmit szigorúan csak előmelegített sütésnél használunk. Bevágtam a kenyeret a vaddisznómintára, körbespricceltem az edényt vízzel. Visszatettem a fedőt rá, betettem a hideg sütőbe, amit feltekertem 240 fokra, majd rá sem néztem 35 percig. Ekkorra már szép kövér és magas volt, fordítottam rajta egyet, és még 15 percet hagytam maximum hőfokon. Ez alatt még nőtt egy kicsit. Utána még 10 percet sült 200 fokon, végül kivettem az edényből, kapott 10 percet barnulni, és kész. 


Szépen megemelkedett, semmivel nem maradt el a macerásabb forrón indított társaihoz képest. Egy egész kicsit berepedt a feje búbján, de egyébként a formáját is szépen tartotta. 

Ahogy megnyomkodtam, érezhető volt, hogy a belseje sem fog csalódást okozni, szép levegős lesz, de persze ennek bizonyítására még várni kellett. Úgy másfél órát bírtam, aztán rászabadítottam a szeletelőgépet. Az egyből körbe is röhögött, és cafattá nyiszálta a csücsök utáni első két "szeletet", jelezve, hogy igazán nem gondolhatom komolyan ezt a projektet. A bélzet ugyanis ismét olyan habos és könnyű lett, hogy valahányszor a gép átrágta magát a ropogós, relatíve vastag héjon, csak úgy tépte a vajpuha belsőt.
Azért valahogy megküzdöttünk egymással. Örömmel jelentem, hogy még az összes ujjam is megvan. 

A kenyér egy része ellenben már nincs meg, mert először én jártam rá a csücskökre, majd az ember a megcsonkolt, illetve a kisebb szeletekre, mert hát azokból úgysem lehet szendvicset csinálni, hát semmire sem jók, el kell őket tüntetni!
Igaza volt egyébként, ilyen lyukakkal mégis milyen szendvics lenne? Minden kihullana belőle, aztán szépen néznénk ki.


És egyébként is, krumplis kenyér... Nincs ennél finomabb.

Mindenesetre azért sikerült pár szeletet megmentenem az eljövendő munkába vivős szendvicseinknek, szóval nincs vész. Sőt, még gyorsan pár képet is sikerült lőnöm a részleteiről.


Megjárja, ugye? Szóval így sütök én mostanság. 

Szerdán ismét sült kovászos kenyér, ezúttal kettő is. Megint csak 12+12 órát hűtőztek, valamiért mostanában nagyon kelnek a tészták még a hidegben is. 


A lelkes növekedésen kívül további fejlemény, hogy az össze-vissza repedezés is kezd elmaradni, szépen nyílnak a vágások, dagad mindenfelé a kenyér a sütőben, de nem vetkőzik ki magából. Ez a kis kerek cipó is jól viselkedett, meg is dicsértem a sütőből kifelé jövet.


A vekni sem lett éppen csúnya, és nem panaszkodhatok a bélzetére sem. Az egyetlen sajnálatos dolog, hogy nem jutott eszembe kicsit meglisztezni vágás előtt, akkor végül jobban mutatott volna rajta a minta. Kifejezetten csinosan sikerült, de lisztes héj nélkül nem nagyon emelkedett ki a "háttérből". Na sebaj, majd legközelebb.

Na jó, persze hogy nem ez a világ legszépségesebb kenyere. De egy este erejéig nekem az volt.

Visszatértem a megszokott receptemhez, a megszokott lisztjeimhez, és minden csak úgy varázsütésre összeállt. A tészta a dagasztástól kezdve olyan volt, mint az álom. Nyúlott, nyúlott, mint a tapétaragasztó, sehogy nem akart elszakadni, pedig már megfontoltam, hogy sálként magam köré tekerem... Gyönyörűen kelt, telt is minden hajtás után, szóval eléggé biztosra vettem, amikor beküldtem a hűtőbe, hogy nem nagyon fogja a szokásos 24 óráját kivárni. Nem is várta, 12 óra után már teljesen készen állt a formázásra. Nem szerettem volna, hogy túlkeljen, így a reggeli készülődés közben gyorsan összetekertem vekninek, belöktem a szakajtóba, majd vissza a hűtőbe. Ott is folytatta a lelkes emelkedést, így este nem is volt merszem hagyni a pulton melegedni, míg a sütőt felfűtöttem, egyenesen a hűtőből dobtam a forró jénaiba. 
Aztán ott is hagytam, mert eddig minden olyan szépen ment, hogy nem bírtam volna a stresszt, hogy 20-30 percig bámuljam, hogy beváltja-e az ígéretét, vagy akkora marad, amekkora befelé menet volt. Fél óráig rá sem néztem, majd bekukkantottam, hogy megfordítsam, és lejjebb vegyem a hőfokot. Olyan büszkén, hatalmasan feszített odabent, hogy elkapott egy pillanatra a kísértés, hogy 200 fokos jénaistól magamhoz öleljem.
E helyett persze visszadugtam a melegbe, és vártam, hogy szokás szerint amint lejjebb megy a hő, a tökéletesen szép, megkelt kenyér felrobbanjon és ötletszerű kráterekkel dekorálja ki magát. Nem így lett. Még egy keveset nőtt, de egy fia hasadozás sem történt.

Így aztán a végére csudiszép lett a kenyérke, leszámítva, hogy egy nagyon picit aszimmetrikus lett, mert nem sikerült teljesen egyenesen betenni az edénybe, de mindez engem semennyire sem érdekelt, amikor vízzel spriccelés közben elkereszteltem "Fat Bastard"-nek. Megnyomkodtam, csak úgy recsegett-ropogott, és érezhetően csupa-csupa levegő volt belül. 

Jó sokáig rágtam a körmöm, hogy végre megvághassam, és kiderüljön, álca-e a külső, vagy belül is ilyen szépség van, de megérte: tökéletesen átsült, és még szeletelőgéppel is alig lehetett felvágni, annyira habosan puha lett a bélzete. Ezek után nyilván mindenki megérti, hogy a csücskeit ott helyben meg kellett ennem olívaolajba és balzsamecetbe mártogatva. Akárhogy tárolom is a kenyereket, akármilyen sokáig ehetően maradnak, az a ropogósság, amivel rögtön kisülés után rendelkeznek, csak ekkor élvezhető, a csücsökből meg úgysem lehet szendvicset csinálni, szóval az egyetlen logikus döntés az azonnali elfogyasztás. Nemde? Dehogynem. 

Aki nem hiszi, az nézze meg, milyen puha volt a kis dagi, és aztán mondja, hogy ő ott tudta volna hagyni kóstolás nélkül:

A kenyerekkel együtt más is kimaradt az elmúlt napokban. Például ez a kis kovászos pizzatorta.


Messze volt a tökéletestől, de annyira azért "ehető" lett, hogy nagy lendülettel belapátoljuk az egészet, kihűlni sem volt ideje. Részemről instant kómába is estem tőle, elvégre volt vagy hat emelete... De megérte, igen finom volt.

Későbbre azért eltettem magamnak azon intelmeket, hogy legközelebb lefedve kell elkezdeni a sütést, mert a tetején a sajt sokkal-sokkal hamarabb túl barnára sült, mint hogy a tészta közepe átsült volna, valamint a formából sem kellett volna nagy magabiztosan kivenni 35 perc után, mert még túl lágy volt a belseje, így a fegyelmezett torta-forma helyett csinált magából pillanatok alatt egy kis gömböcöt. Nem sokkal később beleszúrtam egy hőmérőt, lássuk, mi van odabent, le is izzadtam rendesen, amikor azzal szembesültem, hogy HARMINCEGY fok volt odabent... Azaz negyven perc alatt belül kb. annyit sikerült elérni, hogy kicsit meglangyosodott. 

De az első próbálkozások már csak ilyenek. Legközelebb okosabbak leszünk. Az más kérdés, hogy az kb. két év múlva lesz, addigra talán sikerül lediétázni a decemberben felszedett kis plusz csomagocskákat...