Utoljára azt ígértem, hogy a következő kenyér is ugyanazzal a recepttel fog készülni, mint az előző, de aztán közbejött a petrezselymes krumpli... Ha már úgyis pucoltam, kivételesen volt annyi eszem, hogy főzzek egy pár kisebb krumplit kenyérhez előre. Sőt, odáig mentem az előrelátásban, hogy aztán a vízzel együtt leturmixolva lefagyasztottam adagokban a maradékot, így későbbi kenyerekhez is akad majd külön egy szem krumpli főzögetése nélkül. Innentől már csak az állhat majd utamba, ha elfelejtek egy küblivel kivenni azon a reggelen, amikor este dagasztanék.

Na de erre most nem volt szükség, friss volt a krumplipép, jól bele is dolgoztam a tésztába. Ettől még egyébként ugyanazt a receptet hasznaltam, csak plusz 120 g (só nélkül főtt) krumplival, és úgy 60 grammal kevesebb vízzel. (A vízmennyiség 100 grammját pedig a krumpli főzővize adta.) Kellemes állagú volt, jól lehetett vele dolgozni. Ezúttal lisztes felületen hajtogattam a szokásos olajos tál helyett, és nem is vesződtem tálba pakolgatással, csak otthagytam minden hajtás után a deszkán, és leborítottam egy kelesztőedénnyel. 

Pár hajtás után már kellően pufi volt, így meg is formáztam, nem túl szorosra, és beköltöztettem a jénaiba a már-már rutinszerű lábon kelesztéshez, majd hidegből sütéshez. Egy éjszaka és egy fél délelőtt után már nagyon kövér volt, így jól ki is sütöttem, ő meg jól tovább dagadt, és csak egy ici-picit repedt meg. 

Mint minden eddigi krumplis kenyerem, mennyei lett, kérdés sem volt, hogy szeleteléskor azonnal einstandolom-e a csücsköket, inkább azon ment az önmarcangolás, hogy a következő szeleteket is csücsöknek nyilvánítom-e, vagy van némi önfegyelmem.

Az egyetlen bánatom igazából annyi volt a kenyérrel, hogy ez is szinte kicsattant a sütőből előbújva, de aztán kicsit visszahúzódott, mire fényképeztem, így a szépsége teljes valóját nem sikerült megmutatnom. De talán így sem maradok vele szégyenben...

Később készítettem a múltkor „feltalált” szendvicsrudakból is egy új adagot, plusz 40 g vízzel.

Mivel a tészta így már vészesen nyúlott, lógott és szinte folyt, nem is mertem többet hozzáadni, de aztán a hajtogatáskor úgy éreztem, bizony még mindig bírt volna kicsit... Az más kérdés, hogy azért már így is elég komoly kihívás volt az első két hajtás, de legközelebb mégis bele fogok tuszkolni még pár cseppet. 

A végeredmény most is szép lett. 

Az más kérdés, hogy most türemletlenebbül kelesztettem, és így nem lettek annyira szivacsosak, mint az első sorozat, de pont olyan finomak. 

Egy kis kakukktojás azért megmakacsolta magát a nyolcból, és úgy döntött, ő inkább depis lesz és nem jön fel.

Ne kérdezze senki, miért, ugyanaz a tészta, ugyanúgy kelt, ugyanúgy sült, mégis ilyen lapályos lett... Azért ettől még nem megyünk a Dunának, már csak azért sem, mert jó messze van, inkább csendben megesszük ezt a kis renitenst elsőnek, és senkinek nem kell megtudnia, hogy nem mind volt kiváló.