Na de most már tényleg vasárnap van, nem csak az én megzavarodott fejemben... Ilyenkor pedig kipattan a szemem jó korán, pedig éppen lustálkodhatnék is, de még álmomban is tudom, hogy kel a kenyér a hűtőben, lássuk, lássuk, mennyit dolgozott az éjjel.

Ez esetben, ami azt illeti, nem olyan sokat, mert volt bent két csomag mélyhűtött csirkemell is, olvadásra várva, akik kissé jobban lehűtötték a kedélyeket. Így nem is álltam neki reggel hétkor kisütni a kenyeret, hagytam még pár órát gondolkodni a dolgon, közben kiflikkel kísérleteztem, meg csirkekockákat pirítottam és mindenféle zöldségeket szecskáztam salátának. E közben szokás szerint feljebb tornázta magát a vérnyomásom a látványtól, ahogy a csakis fűszerekkel és egy kis olajjal wokba tett csirke alatt hirtelen vagy fél liter víz áll, és már nem is pirítok, hanem párolok... Nagyon-nagyon ritka, hogy sikerüljön olyan csirkemellet vennem, amit nem toltak tele pukkadásig vízzel, és hát ez nem az az alkalom volt. Ilyenkor azért remélem, hogy minden fillért, amit én csirke áron vízre költök, az ellenoldalon majd gyógyszerre fordítanak.

Na de nem lehet az egész vasárnapot bosszankodással tölteni, némi szivattyúzás után azért lett pirított husi, és egyszer csak megkelt a kenyér is. Ezúttal a rozslisztet finomlisztre cseréltem, a vizet pedig lecsökkentettem 300 grammra, majd a dagasztás végén, mivel nagyon kérte a tészta, még azért 20-at engedélyeztem, de többet nem, mert keményebb tésztát szerettem volna, jobban formázható kenyeret.

Így végül 200 g teljes kiőrlésű kenyérliszt, 100 g fehér kenyérliszt, 100 g finomliszt, 100 g rétesliszt került a dagasztótálba, ezeket leöntöttem 300 g langyos vízzel, és laza összekeverés után hagytam egy órát állni. Összegyúrtam 200 g 12 órája etetett teljes kiőrlésű kovásszal, megint békén hagytam pár percig. Dagasztottam jó sokáig, majd kapott 11 g sót, és végül a plusz 20 grammocska extra vizet. Jó kemény lett, rendesen megdolgoztatta a dagasztógépet. 

Mikor kész lett, rizslisztes deszkára pottyantottam, gombóccá igazgattam, majd fél óra múlva áthajtogattam. Félóránként ezt még négyszer elvégeztem, mivel tényleg messze volt a lágy tésztától, lassabban kelt, lassabban kezdett igazán nyúlni, engedékennyé válni. 

Az utolsó hajtás után újabb fél órával megformáztam, jó szorosra, katonásra, majd beültettem a jénaiba éjszakára. Egyből onnan is ment ma a sütőbe, nem volt melegedés a pulton.

Ha nem is reggelre, de délelőttre meglett a keménykedés jutalma, szépen feszült a tészta bőre, nagyon klasszul lehetett vagdosni, akár még mintázni is. Kapott is két szívecskét, mégis csak Bálint nap közeledik, vagy mi a szösz.

Vágás után ment a hideg sütőbe, ezúttal nem variáltam túl a hőfokokat, 240 fokon sült 50 percet fedő alatt, majd 10 percet 200-on már "pucéran". Nem lett csúnya... (A rács azért van alatta, mert ezúttal tűzforrón fotóztam, és nem szerettem volna, hogy a pillangók rásüljenek a fenekére.)

Azt nem mondom, hogy a szívek tökéletesen felismerhetőek maradtak volna sütés után is, de legalább nem repedt szanaszét a kenyér sehol.
Mint látható, a bélzetre sem lehetett egy szavam sem, de a magasságra sem. Minden nagyon flottul ment, szemrevaló, finom, minden porcikájában kiváló kis kovászos lett ez.  

Na jó, itt-ott azért akadt pár meglepi egérrágta rész...

Nagy ügy, majd ezt is befedjük salátalevéllel, az bent tartja a szendvicsben a lényeget.

Ami a kifliket illeti, azok sem sikerültek éppen szörnyűre, de azért még a célegyenesben sem vagyunk. Bővebben erről majd akkor, ha tényleg sikerül igazán jókat létrehozni. Annyit ezúttal kényszerből megtanultam, hogy a kiflinek a lelkét is ki kell keleszteni...

Mivel a hűtő még mindig zsufis volt, amikor formáztam őket, viszont csak három tepsin fértek el úgy, hogy jusson rájuk fedő is a sütés elejére, minden adag kénytelen volt szobahőmérsékleten kivárni, míg az előző megsül.

Az első adag olyan hát, hát, végül is nem rossz jellegű lett, a második már egészen jó, a harmadik viszont, aminek jó sokat kellett toporogni a sütő előtt, nagyon élesen különbözött a többitől. Kövérebbek lettek a kiflik, sokkal fényesebbek, ropogós héjúak, de puha belsejűek, és határozottan kiflire emlékeztet az ízük is. Szóval az irány jó, már csak tovább kell gyakorolni, előbb-utóbb meglesz az fránya angol kifli...