Az utóbbi hetekben sütöttem mindenfélét, de mutogatni nem volt túl sok időm, így most jöjjenek kicsit ömelesztve.
Sütöttem persze sokat a már megszokott „csöves” kenyérből, de azok már annyira rutinszerűen mennek, annyira klónjai egymásnak, hogy jobbára már le sem fotózom őket, egyik pont olyan, mint a másik.
Volt viszont alkalmam két „normál”, kerek kenyérkét is sütni, barátoknak. Nálunk jobban fogy a formakenyér, praktikusabb, elkészíteni viszont nagyobb öröm ezeket a hagyományos cipókat, vekniket, szóval örültem, hogy akadt, aki vigyen egyet-egyet.
Ez a darab egy egész kicsit megindult oldalra, nem lett annyira magas, mint vártam, de teljesen decens lett a végeredmény, szép bélzettel. Azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon finom is volt, hurrá. Teljes kiőrlésű búza- és tönkölyliszttel készült.
A repedését külön is le kellett fotóznom, mindig lenyűgöznek a kenyerek apró szépség-részletei...
Ez a kicsit „feltörekvőbb”, kerekségét jobban megtartó darab a leendő gazdi ízlésének megfelelően zabpehelyliszttel és mézzel készült:
Neki sem hagyhattam ki a megroppant „csücskét”.
Később adtam még egy esélyt a korábban sikeresnek nem mondható projektjeimnek is, mint például a kiflinek. Jelentős előrelépés történt, egészen kifliszerű képződményeket sikerült létrehoznom! Finomhangolás még bőven rájuk férne, de állagban, ízben erősen emlékeztettek egy kiflire. (Egyébként ugyanazt a tésztát használtam hozzájuk, mint a csőkenyérhez, a „nagy áttörést” igazából annyi hozta el, hogy jóval tovább hagyam a tésztát még formázás előtt kelni.)
Az más kérdés, hogy a javulásuknak megvolt az a kínos mellékhatása, hogy diéta ide, vagy oda, még forrón betoltam egyet szőröstül-bőröstül, pedig csak ketté akartam szedeni, hogy megnézzem, milyen lett a belseje, majd hidegen még „lecsúszott” egy...
Ezen a sikeren fellelkesülve sütöttem egy újabb kalácsot is, ugyanezzel a „varázstrükkel”, hagyva a tésztát szinte teljesen megkelni, mielőtt nekiláttam volna a formázárnak. Itt is sokkal jobb lett az eredmény, mint korábban bármikor, szépen megmaradtak a „huplik”. Itt viszont azért még mindig nem tudom teljesen, mi lehet a nagy hátráltató tényező, ugyanis mire a tészta megkelt annyira, amennyire szerettem volna, 12(!) óra telt el, majd formázás után kellett még három... Illetve kellett volna több is még, de addigra majdnem éjfél volt, és erősen lelohadt a lekesedésem, szóval megsütöttem, lesz, ami lesz. Nem lett rossz, de szintén a sietség miatt nem sült át 100%-osan, és látszott a belsején is, hogy akart volna még kelni. De jelentősen jobb lett, mint a korábbiak, főleg kívül. Azt persze továbbra sem tudom, mi is az, ami olyan nagyon akadályozza a kelésben, miért ilyen rettenetesen lassú. Gondoltam az édesítőre, kirpóbáltam cukorral - semmi különbség... Lecseréltem a margarint is vajra, olajra, nulla változás. Próbáltam öt különböző vaníliás cukrot és vanília aromát, hátha azokban van valami tartósító, ami öldösi a kovászt. Nem nyert. Maradt a tojás, mint lehetőség, elhagytam, vagy csak sárgájára cseréltem, mégsem kelt gyorsabban.
Szóval a rejtély továbbra is rejtély, de legalább némi előrelépés van. Legközelebb egyszerűen megpróbálok sokkal több kovászt használni.
Időközben pedig megint rám jött a vásárolhatnék. Vettem egy másodikat a csőkenyér-formából, így tudok egyszerre kettőt is sütni, valamint egy Pullman szendvicskenyér-formát. Azok kedvéért, akiknek nem mániájuk a kenyérsütés, és nem töltik minden idejüket ehhez kapcsolódó bizgerek nézegetésével, mutatom, hogy is néz ez ki:
Szóval igen, ezzel a kerek szeletek után lehet „kockát” létrehozni! Szemet gyönyörködtetően szögletes, szabályos kenyerek tudnak belőle előbújni.
Egy olyat vettem, amit 750 grammos kenyérhez ajánlottak, ehhez képest eléggé meglepődtem, amikor előbújt a dobozból. Hatalmasnak bizonyult. Éppen csak hogy befér a sütőmbe, de azért súrolja a széleket.
Némi számolgatás után - na jó, ne szépítsünk: miután megkértem az embert, hogy használja a területszámítási tudományát, ami nekem már nincs - arra jutottam, hogy ebbe speciel pontosan kétszer annyi tészta fér, mint a csőformába, azaz összesen 1700 grammot tömtem bele, ezzel megalkotva a lehető legnagyobb kenyeret, amit valaha megkíséreltem.
Nem sikerült rosszul, szép lett a bélzete is, bár a sütési időt még kicsit macerálni kell majd. (Kiindulásként a csövesnél megszokott 50 perc helyett 70 percet sütöttem, de ráfért volna még 10.) Sajnos a fedelére egyetlen nyamvadt ponton rásült a tészta, ami miatt úgy kellett letépni, így kissé összenyomorodott a kenyér egyik vége, ahogy az a jobb alsó képen is látszik. Na de hát minek van az embernek szimmetrikus formája? Hát azért, hogy ilyenkor laza eleganciával kinevezhesse a kenyér alját tetejének, és huss, máris tökéletes!
Azért legközelebb majd alaposabban kiolajozom a kis dögöt...
