A múltkori hármas „katasztrófasorozat” után némileg bátortalanul álltam neki két új kovászos kenyérnek, ezúttal a bevált jénaikban, remélve, hogy nem én vesztettem el a mindennapi-készítés képességét. A tegnapi eredmények alapján tényleg nem, még mindig megy! 

Ebben persze a rossz hír az, hogy valóban az új edények okozták az igen váratlan rettenetes kenyereket, ami azt jelenti, hogy vagy nem fogom tudni őket erre a célra használni - pedig olyan, de olyan gyönyorűek! -, vagy el fog tartani egy darabig, mire rájövök, mit is kéne velük másképp csinálnom. 

Jelenleg a lényeg viszont az, hogy végre ismét ilyen szépséges szendvicsek készülnek ebédre, a világ rendje helyreállt.

Kissé részletesebben ez a vekni volt a tegnapi elsőszülött, aki mindössze 24 órát töltött a hűtőben.

Mostanában annyit sütöttem, hogy Rozi mama vissza sem ment a hűtőbe, minden nap etettem, így olyan lelkesen dolgozott, hogy formázás előtt nem is hagytam hidegben tovább kelni a tésztát, rögtön formáztam a hajtogatások után, aztán így, lábon állva ment a kenyér a hűtőbe reggelig, majd hidegből indítva sült.

Szépen meg is kelt, szélességben teljesen kitöltötte a jénait, és meg is emelkedett. 

Mivel mindig elégedetlen vagyok a kenyereim magasságával, ezúttal objektívebb mércét alkalmaztam, egyszerűen bejelöltem a sütőpapíron a tészta legmagasabb pontját formázás után, majd az éjszakai kelés után, valamint kisülés után. És arra jutottam, hogy ennél többet disznóság lenne várni egy kenyértől...

Ennek kapcsán viszont még valamit észrevettem, ami talán mindenki másnak egyértelmű, nekem viszont esküszom, majd’ egy év alatt egyszer sem tűnt fel... Nevezetesen, hogy a kenyér hűlés közben kisséösszemegy. Talán ezért is zavart mindig a magasságuk, mert akkor szoktam őket jobban szemügyre venni, fotózgatni, amikor már kihűlnek. A jelek szerint pedig akkorra már kicsit veszítenek a magasságukból. A fenti, formázástól induló sorozatkép utolsó, valamint a lentebbi képek között igen szembetűnő a különbség, a kenyér úgy egy óra alatt kissé „visszacsukta” a vágásait.

Annyi baj legyen, igen finom lett! A bélzete is szép bubis, egy-két ötletszerű nagyobbacska lyukkal. Ezúttal az utolsó öt percet leszámítva végig fedő alatt sült, hátha egyszer sikerül egy szép világos héjat összehozni. Talán ezért is volt kissé puhább kívül-belül, könnyebben engedett a gravitációnak.

A második versenyzőnél már nagyon bátor voltam, ő éppen csak annyit hűtőzött formázás után, hogy legyen ideje egy kalácsnak megsülni, miközben ő nem kel túl. (A kalácsot nem fotóztam, azzal mostanság nehézségeim vannak, ez sem lett túl csinos, még ha finom is.)

Nem vette a lelkére, hűtés előtt és után is emelkedett még kicsit, aztán a sütőben (szintén hidegen indítva) még masszívan folytatta.

Itt izgalomra főleg az adott okot, hogy a kisebbik kerek jénait használtam, aminek az alja (normál esetben a teteje, de itt fordítva használtam, a fedőt alapként, az edényt buraként), pontosan akkora, amekkora a tészta volt.

Kíváncsi voltam, így szebb lesz-e a forma, magasabbra feltörekszik-e, ahogy a nagyon közeli üveg kényszeríti. De persze ezzel azt is erősen kockáztattam, hogy rányomódik és rásül az üvegre. 

Ennek megfelelően nem is mozdultam a sütő mellől, árgus szemekkel vizslattam, mi történik. A hamar melegedő üveg valóban felfelé késztette a tésztát, szép kerek lett. Úgy harminc perc után azért megpróbált hozzánőni az edényhez, de résen voltam, egy pillanatra megemeltem a burát kétszer is, mielőtt még túlzottan összemelegedtek volna, így belátta, hogy nem lesz esélye ennek a románcnak. 

Összességében nagyon csinos és szabályos lett. Itt is fent hagytam a fedőt az utolsó percekig, de ez a kenyér öt perccel többet kapott „szabad tűzön”. Ropogósabb is lett a héja, és kevesebbet vett vissza a magasságából, mire kihűlt. 

Szép lett a bélzet is, egy-két hasonló rejtett járattal, mint a tesója. 

Szóval igen, úgy fest, továbbra is tudok kenyerezni. Hurrá. 

Azért vasárnap adok még egy esélyt valamelyik öntött alu edénykének. Hátha megfejtem a rejtélyt. Drukkolni a sikerért ér!