A már szokásossá vált rozsos szendvicskenyerekből tegnap kettő sült, szépen párban, egymás mellett, külön sütőzacskóban. Csak mert ugye lassítani kéne, és egy ideig nem sütni. 

Ezúttal főleg azt szerettem volna „vizsgálni”, hogy a formázás hogyan hat a bélzetre és a végső méretre.

Pontosan ugyanaz a recept (180 g friss kovász fele-fele rétes- és teljes kiőrlésű lisztből, 110 g teljes kiőrlésű rozsliszt, 110 g rétesliszt, 220 g fehér kenyérliszt, 70 g margarin, 20 g méz, 13 g só, 250 g tej és 65 g víz, lekenéshez melaszos tejföl) mindkettő grammra, gyúrásra, hajtásra, mindenre. (Dagasztás után négyszer hajtogattam őket félóránként, majd a hűtőben éjszakáztak és reggel formáztam őket, majd még két és fél órát keltek.) Viszont az egyiket három szállal összefontam, a másikat vekninek feltekertem, és a tészta egy levágott, kinyújtott darabjából „neccharisnyát” vágtam, majd ezzel befedtem a kenyeret.

A gyanúm beigazolódott: bár elsőre úgy tűnt, a fonott sokkal nagyobbra nő, a sütőben végül kiegyenlítődött a verseny, és eléggé egyformák lettek. Viszont a fonott bélzete sokkal „kalácsosabb”, foszlósabb. (A fenti páros képen balra.)

Külsőre nem sok panaszom lehet egyikre sem, a fonott talán kicsit rusztikusabb lett, de baj egyikkel sincs.

Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy hogy is lehet a megkelt kenyeret a sütőzacsiba tuszkolni úgy, hogy közben ne akarjon folyton beleragadni a teteje a kenéshez használt tejfölbe...

Továbbra is a puha szendvicskenyér a sláger, nem hiszem, hogy egyhamar megunom. Az más kérdés, hogy a formáján változtatnék egy kicsit, de az a fránya Kína igen nehezen adja fel a kincseit... Hetek óta várok egy új sütőformát, ami tökéletes lenne ehhez a kenyérhez, de sehogy nem akar megérkezni. Így aztán addig is marad a szokásos.

A korábbiakhoz képest semmi extra, ugyanaz a rozsos recept, annyi különbséggel, hogy adtam még hozzá a tej mellett 65 g vizet is. Könnyű, szép végeredmény. (Azért azt ne higgye senki, hogy már minden mondhatni automatikusan működik, a szerdai kenyerem például úgy felrobbant, hogy teljesen kibelezte magát. Ettől még az is finom volt, de szépnek nagyon nehéz lett volna nevezni...)

Ezúttal a repedéseket is megúsztam, teljesen egyben maradt a kicsike. Azt meg tessék elhinni bemondásra, hogy a csíkok a tetején ezúttal nem sima csíkok, hanem szépen meg vannak egyesével tekerve. Totál csinosak is voltak, amikor babráltam velük, de aztán a sütés végére elfeledkeztek róla, hogyan kell vigyázni a vonalaikra. 

Belülről sem okozott csalódást:

Most aztán kicsit le is kéne állnom, mert az utóbbi hetekben bármennyit is ettünk, szép lassan feltelt a mélyhűtő a "maradékokkal", már-már minden fiókban csak kenyér van. 

Az más kérdés, hogy aligha fogok tudni ellenálni a sütésnek, amikor még ilyen szuper új játékom is van:

Nem vagyunk még lenyűgözve? Nem látjuk még benne a világ legromantikusabb ajándékát?

Oké, elismerem, a látvány nem feltétlenül árulja el, micsoda high tech holmi is ez. Kérem szépen, ez egy optikai mozgásérzékelővel felszerelt kovászsegéd. A vízben úszkáló tésztadarabbal szépen lehet követni, hol tart a kenyérkénk a keléssel, és egy idő után felúszik a felszínre, mutatva, hogy már elég pufi a kenyér is. Ennél a konkrét kenyérnél ehhez képest pontosan egy órával ez után tűnik ideálisnak a sütés megkezdése.

Na de ahhoz, hogy ezt be is tudjam tartani, tudni kéne, hogy mikor jön fel a golyóbis. Ahhoz meg két órán át rajta kell tartani a szemem, ami megnehezíti, hogy közben mással foglalatoskodjak. Ezt az embernek is elpanaszoltam, gondolva, hogy összekalapálhatna valami kis szerkezetet, amiben a tészta meglökve a víz felszínén valamit, megszólaltathatna egy csengőt, ha eljött az idő. A végeredmény viszont ennél sokkal klasszabb lett. Egy kis szenzor bámulja a kupak alján a vizet, felül pedig egy hangszóró lelkesen felsípol, ha a mindent látó szem megpillantja a felpüffedt gombócot a láthatáron.

Jó, jó, tudom, olyan messze van ez a játék az életbevágóan szükségestől, mint a szőlőhámozókés... De hogy valami nélkül lehet élni, még nem jelenti, hogy felesleges is, vagy hogy ne örülnénk neki nagyon. És különben is: rózsacsokrot venni mindenki tud. De saját kézzel összekalapálni olyat, amit a párunk örömmel fog használni minden héten, mindig rámosolyogva... az bizony vérkomoly romantika!

Ha már hosszú hévége, nem kell dolgozni, arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha a sütőmet viszont halálra dolgoztatom. Nem mondom, hogy bánta, panaszkodás nélkül dorombolt egész nap.

Meg is lett az eredménye, tele lett ismét a mélyhűtő, egy darabig megint nem halunk éhen.

Először is péntek este begyúrtam két kenyeret, majdnem egyformán, annyi különbséggel, hogy a másodikhoz tejjel etetett kovászt használtam, az elsőhöz a szokásosat. Ugyanazt a receptet használtam, mint korábban, de a teljes kiőrlésű lisztet ismét teljes kiőrlésű rozsra cseréltem. 
Vagyis megetettem a kovászt reggel, 1-1-1 arányban (egy rész kovász, egy rész víz/tej, egy rész liszt, ezúttal teljes kiőrlésű és rétes felesben), majd estig hagytam magában elmélkedni. Ekkor 180 g kovászt elkevertem 250 g langyos tejjel, 70 g a tejben elolvadt vajjal, 20 g mézzel. Hozzákevertem 110 g teljes kiőrlésű rozslisztet, 110 g réteslisztet, 220 g fehér kenyérlisztet. Lefedve hagytam a keveréket állni egy órát, majd megdagasztottam, míg szépen összeállt, egységes, rugalmas lett, és gombócban felkapaszkodott a dagasztókarra. Megint békén hagytam úgy 10 percig, majd hozzáadtam 13 g sót és egy teáskanál vizet, és megint dagasztottam, míg újra összeállt.

Áttettem egy olívaolajjal kikent, letakart tálba, majd félóránként áthajtogattam háromszor. Betettem reggelig a hűtőbe.

Igazából nem is kimondottan reggelig, mert már hajnali négykor feltétlenül ki akart nyílni a szemem. Kicsit még erőltettem a csukva tartását, de fél hatkor már sehogy nem akart úgy maradni, szóval feladtam, felkeltem. A tészták addigra éppeséggel eléggé készen álltak, szépen lyukacsosra, magasra keltek. Kinyújtottam őket sodrófával úgy egyujjnyi vastagra, nagyjából téglalap alakúra. A hosszabbik oldalakat behajtottam középre úgy, hogy az új téglalap inkább kicsit rombuszos legyen, azaz az egyik vége kicsit szélesebb legyen, mint a másik. Kicsit megint meghengergettem a sordófával. A keskenyebbik végről levágtam egy diónyi darabkát, majd feltekertem a tésztát innen a szélesebb vég felé haladva, szorosan, de nem erőltetve. Finoman egyet-kettőt gurigattam rajta a deszkán, majd betettem a kisütőpapírozott kenyérformába, azt meg egy műanyag zacskóba, hogy ne száradjon ki kelés közben. 

Mindkét kenyér mellé odatettem egy vízzel telt üvegben a levágott darabka tésztát, gombóccá gyúrva. Megvártam, míg a golyók felugrottak a víz tetejére, majd adtam nekik innentől számítva még egy órát. A "normál" kenyérnél pont jó akkor sütni, amikor feljön a gombóc, de ennél a kalácsosnál úgy tűnik, jobban beválik, ha még tovább növögetnek a sütő forrósága nélkül.

Érdekes módon a tejes kovásszal készült kenyér, bár azt gyúrtam másodszorra, mégis kétszer olyan fürgén kelt, mint a sima. Pontosan egy órával formázás után már lendületesen fel is emelkedett a tésztagombóca, és a kenyér is látványosan nagyobb volt addigra, mint a párja. Ezzel el is úszott az az ötlet, hogy együtt süssem meg őket, pedig végre találtam megfelelő méretű sütőzacskót (meg is vettem a lengyel bolt teljes készletét...), így elfértek volna együtt.

Mindenesetre ez nem volt opció, a "vizes" kenyér percre pontosan egy órával később lökte fel a saját gombócát. Mivel maga a sütés éppen egy óra, így eléggé szépen besorakoztak egymás mögé. Lekentem őket 10 perccel sütés előtt melaszos tejföllel, betettem őket egy-egy sütőzacskóba, majd mentek 200 fokon a sütőbe 60 percre, félidőben egy pördüléssel, hogy egyik oldaluk se süljön sötétebbre.

A tejes meglehetőses jóképűre sikerült, és még a keresztbe repedést is megúszta, épp csak az oldala lett egy kissé rongyos.

Szép lett a bélzete is, mint a fenti képen látszik, igazából semmi panaszom nem lehetett rá.

Egészen addig, míg ki nem sült a tesója, a normál kovásszal.

Jó, jó, neki lett egy-két alig észrevehető hajszálrepedése keresztben is... Viszont csaknem kiszállt a sütőformából, olyan lelkesen nőtt mindenfelé. A tejes hirtelen egészen szerényen nézett ki mellette:

Viszont a belsejüket tekintve nem mondhatom, hogy a tejes bármivel is puhább, jobb, szebb lett volna, szóval azt hiszem, a tejes kovásznak leáldozott. Maradunk a bevált, vizesnél. 

Itt nagyjából be is fejeződhetett volna a sütögetés, mehettem volna lazulni, főleg mert eddigre az ebéd is elkészült két kenyér között. Nem terveztem vasárnapra többet ennél. De amikor olyan szépen korán megébredtem, úgy tűnt, elpocsékolnám a napot, ha nem etetnék egy kovászt gyorsan készre.

Ez aztán jól meg is ette a reggelijét, mire mi megebédeltünk, így begyúrtam még kétszer ugyanezt a tésztát. Megint három hajtogatás, majd hűtő helyett hagytam őket két órát békében növekedni. Ekkor az egyiket karikára nyújtottam, nyolc szeletre vágtam, és feltekertem kiflinek, egy vízben ücsörgő gombóccal jelzőbólyának. Ez úgy másfél óra után fel is jött, ekkor lefedtem a két mély tepsit, amibe elosztottam a kifliket, alufóliával, majd egymásra stócolva benyomtam őket a sütőbe. Ez azért okozott kisebb gondokat, mert a fordításnál úgy döntöttek, hogy egymásba csúsznak, a felső így megpróbálva agyonnyomni az alsóban lévő kifliket, de némi szerencsétlenkedéssel sikerült őket megmenteni.

Nem lettek épp borzasztóak, jobban megtartották a kifli formájukat, mint bármelyik eddigi kísérlet.

 Azt nem mondom, hogy éppen tekerősek lettek, viszont szépen átsültek, puha és könnyű lett a belsejük, és éppenséggel még kiflire is emlékezet az ízük. Mint a kalács, ez a projekt is messze van még a befejezettől, de egy lépésnek bőven megfelelt. 

Mire pedig ezek kisültek, az utolsó kenyér is kitöltötte a maga három óráját, készen ált a sütésre. Itt kicsit más formázást próbáltam ki, az utóbbi napokban a sütögetős Facebook csoportokban egymás után sorakozó sajtos muffinok és vaníliás "hernyók" által ihletve. Ugyanúgy tekertem ezt is, mint a többit, de a végén megáltam, amikor még volt úgy 10-15 centi "tekerni való", és ezt hosszában bevágram kisujjnyi csíkokra, majd minden csíkot átvetettem a tekercs körül, és betűrtem alá. Közben azt is megtanultam, hogy legközelebb vágás közben kicsit végig kell majd hinteni a csíkokat liszttel, mert nagyon lelkesen ragadtak egymáshoz a vágások mentén... Mindenesetre nem lett túl rossz a csíkos-bordás végeredmény.

Sütés előtt ezt is lekentem a melaszos kenőccsel, jó vastagon. Betettem a sütőzacskóba, realizáltam, hogy kicsit rövidre vágtam, de mindegy, jó lesz az... Háááát... Nem mondom, megsült a kenyér, de úgy beledagadt a szoros kis kabátjába, hogy mondhatni pajszerral kellett róla lefeszegetni.

Legközelebb hagyok neki több teret a kibontakozásra, de azért így sem mondhatom, hogy sokat ártott neki a szorongatott helyzet. Kicsit lenyomta a zacskó a csíkjait, középen, ahol a legjobban megfeszült, nyomott közéjük egy hosszanti árkot, valamint barnábbra sült a kelleténél a héj, mert nem volt körülötte szinte semmi levegő. De csinos lett így is, a belseje (ld. fent) pedig egyszerűen mesés. 

Eddigre késő este is lett, és végre én is úgy éreztem, hogy eleget sütöttem egy napra. 

 Továbbra is fennáll a toastkenyér-mániám, szóval megint ugyanez készült.

 Ez elég jól működött is, az első kenyér csaknem hibátlan lett. A „csaknemet” egy kis középtáji repedés és némi „rongyosság” képviseli oldalt, valamint egy egészen kis sűrű, már-már szalonnás csík a kenyér alján. 

Alighanem mindkettőt az okozta, hogy még kelnie kellett volna egy keveset sütés előtt. Ennyi miatt viszont nem ugrunk a kútba, így is remekül el fog fogyni a kis puhány.

 A második kenyérnél ugyanezek a gondok kissé még felerősödtek, különösen a sületlen csík. Itt a dolog teljesen az én számlámra írható, tettem némi vizet a jénaiba a kenyérforma alá, hogy jó sok gőz majd hátha megállítja a repedést - nem állította meg, ellenben hátráltatta az átsülést, és igen megbarnította a kenyér tetején a melaszos kencét. 

 Legközelebb ezt a lépést kihagyjuk, a „hibás” kenyeret behunyt szemmel elfalatozzuk.

Továbbra is a nemrég mutatott toastkenyerek vannak porondon, ma is ebből sült kettő.

Ezúttal semmi nagyobb horderejű katasztrófa nem történt, egyedül annyi nehézség adódott, hogy a teljes kiőrésű búzalisztem doboza teljesen kiürült, a kamrában lévő tartalék pedig képzeletbelinek bizonyult. Rögtönöznöm kellett, így az első, este gyúrt, hűtőben kelesztett kenyeret teljes kiőrlésű tönköllyel készítettem, a második, reggel bedagasztott, "szabadon" kelesztetett pedig teljes kiőrlésű rozzsal; az előbbit ezúttal hármas fonással, az utóbbit pedig csak két szál összetekerésével.

Egyik sem bizonyult kifejezetten rossz ötletnek, finom puhák, ennivalóak és felfuvalkodottak lettek ezek a példányok is.

Szép magasra meg is nőttek, bár a tönkölyös kicsit szakadozott a fonatok találkozásánál, a rozsos pedig egyszerűen nemes eleganciával berepedt. De szerintem bárki egyetértene velem abban, hogy ez felszeletelés után már semmit sem számít:

Szerdán ismét volt egy kis sütés.

Meg persze az elmúlt hetekben is, de a tudósítások kicsit szüneteltek. Egyrészt nem voltam kimondottan időmilliomos, másrészt kedvem sem volt nagyon írni. Elsősorban kalácsokat sütöttem, kudarccal kudarc hátán…

Minden újabb, fonás után egyszerűen gyönyörű, sütés végére rögbilabdává dagadt példány után eldöntöttem, hogy itt a vége, nem tudok fonott kalácsot sütni, befejeztem. Aztán estére egy sóhajjal megint nekiálltam egy újabb dagasztásnak, kicsit változtattam valamin, végigdédelgettem a kalácskát minden lépésen, reméltem, hogy majd most, na majd most… Aztán megint nem. Ellenben verejtékes munkával elértem, hogy most már a bélzet sem olyan szuper, mint a korábbi próbálkozásoknál volt…

Szóval ez a projekt most parkolópályára került, nincs több ötletem, nem is tudunk több kalácsot enni, és nem is bírok egyhuzamban több kudarcot. Kell egy kis pihi.

Sütöttem továbbá amolyan sima, mezei kenyereket is időközben, de egyik sem volt kiemelkedően szép vagy különleges, idő viszont szűkén volt. Azért ezeket majd valamikor megmutatom, de nem most.

Most mást jöttem mutatni.

Egyelőre senki nem esett hasra, ugye? Nem ezek a leglenyűgözőbb fonott kenyerek, amit valaha láttunk, tény. Rendben vannak nagyjából, de azért innen nézve még semmi extra.

Na de belül…  

Lenyűgözően lágy, csupa levegő bélzet, puha héj. Minden szelet simogatni való, és előhozza az emberből a gyereket, aki szét akarja cincálni a kenyeret, és mindenféle állatkákat akar gyúrni a vajpuha bélből.

Ha másért nem, hát azért megérte ezer kalácsot végigszenvedni, hogy végül ez a kenyér létrejöjjön. Lassan konzisztenssé is válik, és mondhatom, ez lett az új napi kenyerünk. Fantasztikus szendvicsalap, nagyon finom. Elkészíteni sem különösebb ördöngösség, egyedül a fonás kicsit időigényes, de az meg egyáltalán nem életbevágó, inkább csak azért csinálom, hátha egyszer abból rájövök, mit rontok el a kalácsolásnál.

Úgy készítem, hogy 180 g 12 órával korábban etetett teljes kiőrlésű kovászt jó alaposan kikeverek 250 g langyos tejjel, 70 g margarinnal, 20 g mézzel. Hozzáadok 110 g teljes kiőrlésű kenyérlisztet, 110 g réteslisztet, 220 g fehér kenyérlisztet, lazán összeforgatom, lefedve állni hagyom fél órát. Megdagasztom, majd hozzáadok 11 g sót, azzal újra dagasztom kicsit. Átteszem egy olívaolajjal kikent tálba, letakarva hagyom kelni, közben 30 percenként háromszor áthajtogatom. Utána békén hagyom még vagy két órát, hadd növögessen.

Végül kiteszem egy enyhén lisztes deszkára, sodrófával kicsit ellapogatom nagyjából kör alakúra. Nem kell vékonyra nyújtani vagy erőltetni, csak annyira kilapítani, hogy a nagy bubikat kiirtsuk belőle.

Felvágom hat körcikkre, szorosan feltekerem, meghengergetem, pihentetem 15 percig. Utána tovább nyújtom-hengerítem a kukacokat, összefonom őket, beteszem a fonatot egy szögletes kenyérformába, letakarva hagyom kelni, majd valamivel később előmelegítem a sütőt 200 fokra. A formázáskor lecsípek egy diónyi darabot a tésztából, gombóccá gyúrom, bedobom egy pohár vízbe. Mikor úgy egy óra után feltempózza magát a felszínre, megkenem a kenyér tetejét melaszos tejföllel, beteszem formástól egy sütőzacskóba, vagy ha az nincs otthon, egy nagy jénaiba, majd 60 perig sütöm.

Természetesen lehetne fonás nélkül, egyszerűen veknire formázva is bedobni a formába, na de abban hol a sportérték?

Kalandos út vezetett egyébként idáig. Először a sok kalács kálváriája. Aztán jött az ötlet, hogy ugyanezt sósan… Szépen megcsináltam a tésztát, munka miatt betettem a hűtőbe kelni, majd este hullafáradtan elővettem formázni. Még a formát is előre kisütőpapíroztam, akkurátusan magam mellé készítettem. Majd mindenféle agyműködés nélkül, színtiszta robotpilóta üzemmódban elvégeztem a megszokott mozdulatokat, rutinosan veknibe tekertem a tésztát, jól megliszteztem, lekaptam a helyéről a hosszúkás szakajtót, akkurátusan belesimogattam egy konyharuhát, belefordítottam a kenyeret, behajtogattam az anyag széleit, félretoltam a kenyérformát… Na várjunk csak egy percet… Affffene… Na mindegy, ez már így marad. Kénytelen voltam így megsütni, a lágy, vajas tészta olyan szép lapos lett, mint egy malomkerék. Viszont a bélzeten így is látszott, hogy ez valami szuper recept lesz.

Legközelebb már odafigyeltem, és az előző tapasztalatból okulva ekkor vettem fel a hozzávalók közé a mézet is. A margarin nagyon kihozta a teljes kiőrlésű liszt erőteljes ízét, kellett kicsit lágyítani rajta.

Ekkor már minden flottul ment, kivéve, hogy nehezen döntöttem el, mennyi tészta lenne ebbe a formába ideális. Ezért kettőbe osztottam a tésztát - hiba volt. Mint az első képen látható, ebből igen lapos kis kenyerek lettek. Cuki kis koktélszendvicsekként végezték.

Legközelebb már csak annyit bénáztam, hogy túl vékonyra sodortam a szálakat, aztán a fonás után azzal szembesültem, hogy hááát… ez elég hosszú lett… Kicsit kalandos volt belecipőkanalazni a formába, de azért sikerült.

Az utolsó előttinél már tele voltam rutinnal, csak épp sütőzacskóból vettem rossz méretet. Erre elég hamar rájöttem, nem is pánikoltam, majd beleteszem jénaiba. Iiiiigen, csak abba 1 mm különbség miatt nem fért bele. Na, ez csak akkor derült ki, amikor már ment volna a sütőbe. Persze ahol akarat van, ott megoldás is van! Ennek szellemében akaratosan kiparancsoltam a konyhába az embert, hogy most pedig megoldás kell. Szerencsére neki terve, fogója és ereje is volt, így a forma szegélye hamarosan felpenderült annyira, hogy jól beférjen a helyére. (Itt jegyezném meg, hogy hasznos az ember a háznál, aki nem tart otthon legalább egyet, sürgősen szerezzen be legalább valami akciós példányt.)

Azt gondolhatnánk, hogy az (eddigi) utolsó kenyérnél már minden oké volt. Nos, majdnem. Itt csak annyi történt, hogy jó későig halasztottam a kovász etetését, mert másnap nem akartam túl korán dagasztani. Csíkra szűkült szemekkel mentem ki a konyhába, és gondoltam, kicsit keményebbre etetem a kicsikét, úgy nyerek még némi időt. Csak hát a kemény masszát kissé nehéz keverni, és közben jó határozottan kell markolni az üvegét. Kéne… Nem markoltam eléggé, ki is ugrott a kezemből, és egy mesteri piruett után úgy szétkente magát a padlón a kovász, hogy még a hűtőre is jutott.

Hiába, a házipék élete sosem unalmas.

Korábban már beszámoltam róla, hogy milyen klassz dolog ez a sajtgolyó, viszont azt is említettem, hogy elsőre nem volt igazán tökéletes, kicsit kemény lett, pláne másnapra.

Tegnap nekifutottam újra, mert egy istenien sikerült tejes babfőzelékre kellett valami jóféle feltét, lehetőleg gyorsan. De legyen állati jó... 

Ezúttal drasztikusan lecsökkentettem a liszt mennyiségét, és milyen jól tettem! A végeredmény könnyű, puha és nagyon sajtos lett! Tizenöt perc alatt kész voltam, az sem utolsó szempont. 

Szóval azt hiszem, ezt a receptet tartjuk meg:

200 g mozzarella sajt, 2 tojás, 1 púpos evőkanál tk tönköly liszt, csipet só, bors és fokhagymapor, kis marék aprított petrezselyem. Ezeket jól összekutymoltam, majd gyúrtam a keverékből kis golyókat, és pár perc alatt aranybarnára sütöttem őket kókuszzsírban. 

Azért nem vagyok minden erőmmel a kalács-projekten, sülnek a szokásos kovászos kenyerek is. A maiban (tegnapiban) a világon semmi különleges nincs, de olyan kis pofás lett, hogy megmutatom. Mert kenyereket nézegetni jó!