Mostanában néhány sütésről elmaradt a tudósítás, leginkább kísérletezgettem, és olyan elképesztően látványos dolgok nem kerültek ki közben a sütőből. Csinátam pár kalácsot, végtelen hosszan kelesztve, mégis elég rendesen megrepedtek, bár ez persze mit sem vont le a habos puhaságukból és finom ízükből. De az fix, hogy nem szakadt meg a szívem, amikor felvágtam őket, hogy most aztán elrontom a szépségüket...

Nekifutottam pár adag kiflinek is, egyre kevesebb sikerrel. Illetve nem teljesen, nagyon finom dolgok lettek, csak épp egyre inkább kifli alakú kenyerek, és egyre kevésbé valódi kiflik. Időnként meg is tudnám fojtani egy kanál vízben azokat a facebookos csoporttársakat, akik arról írnak, hogy most először próbáltak kiflit, és hát nem is lett olyan rossz, és betesznek pár képet néhány abszolút tökéletes, magazinborítóra kívánkozó kifliről. Hát nem pofátlanság?!

Aztán persze mindig emlékeztetem magam, hogy alapvetően nem az ő hibájuk az, hogy én szerencsétlenkedem.

Mindenesetre egyelőre ezt a projektet félretettem, nem fér már belénk több kiflire halványan emlékeztető bigyó, és továbbra sincs róla fogalmam, mit is kéne másképp csinálnom.

Csináltam „lencsia” fedőnevű kenyeret is, amibe kevertem egy jó szeneslapátnyi porrá őrölt len- és chia magot. Nem lett rossz, megettük, de egyrészt elég lapos lett, másrészt a magoktól olyan szürke volt, mintha penészes lenne, valamint érdekes szaga is lett tőlük, szóval ezt sokszor nem fogom ismételgetni...

Ellenben maradt a tésztájából egy adag, amit eredetileg öregtésztaként terveztem felhasználni, de aztán a kenyér mérsékelt sikere után ettől is elment a kedvem. Viszont kidobni sem volt szívem, mert pár nap múlva úgy elkezdett nőni a kis üvegében, mint a gomba. Szóval az egyik következő sütésnél beletuszkoltam egy szív alakú formába, hagytam még a hűtőben magához térni úgy 12 órát, aztán jénaiba téve kisütöttem. Teljesen klassz lett.

A további „érlelés” során kicsit savanykásabb lett, viszont elfogyott az erős, „magos” szaga, és így zsömiként kellemes volt az állaga és íze is. Ha nem is feltétlenül ezzel a tésztával, de ilyen kis bucikat azért majd sütök még.

Később a lassan felélt tartalékok pótlására sütöttem egy amolyan szokásos kenyeret is, mindenféle újítás vagy variálás nélkül. Ezúttal forró sütőben/jénaiban sült, ezen kívül minden ugyanúgy zajlott, mint máskor.

Semmi meglepetés, és hát van, amikor ez igazi öröm: minden úgy alakul, ahogy várjuk. Szép magas, jól megkelt kenyér lett, kellemes puha, levegős bélzettel, megszokott finom, igazi „kenyeres” ízzel. 

A héja kicsit vékonyabb és kevésbé ropogós lett, mint szokott, szóval legközelebb talán megint inkább hidegből sütöm, de amíg ez a legnagyobb baj az életben...

Végül pedig ismét megkíséreltem a fránya kalácsot. Nem mintha nem lenne vagy hat darab felszelve a mélyhűtőben, és nem ennénk amúgy is a kalácsot is kaláccsal mostanság, de mint a kifli, ez sem hagy nyugodni, hogy nem akar tökéletesedni...

Egyrészt olyan gyurmaszerű állagot, amit a kalácsfonós videókon látok, képtelen vagyok elérni. Ha megszakadok is a variálásban, akkor is egy levegős, könnyed tészta az eredmény. Amit aztán szálakká sodorni mondhatni keptelenség. Próbátam rögtön begyúrás után formázni, úgy valamivel (nem sokkal) jobb volt, de aztán ezer év alatt sem kelt meg, majd próbátam keményebb tésztát, kevesebb folyadékkal, de azt meg nehéz meggyúrni, és sokat nem segít a formázásban, ellenben megint csak sokkal nehezebben kel meg. Próbáltam friss és hűtős kovásszal, előtésztával, mindenféle verzióban.

Legközelebb hűtőbe tettem a tésztát egy éjszakára formázás előtt, így valamelyest könnyebb volt, de nem sokkal. Először mindig nehéz „kukacokat” sodorni, mert mire eleg hosszú es vékony lesz, addigra elgyengül a tészta. Mire pedig kisodrok hatot, mind igen laza es nyúlós lesz, nem lehet őket túl szépen fonni, minden mozdulattal tovább nyúlnak, így a kalács egyik fele kétszer olyan vastag, mint a másik.

Próbátam már olajosan formázni, lisztesen, próbáltam simán levágott darabból szálat sodorni, máskor meg először megformáztam őket, mint egy kis veknit, majd némi pihentetés után nyújtottam őket tovább hosszú csíkká. Megint máskor sodrófával kinyújtottam őket vékonyra, majd feltekertem, mint a csigát. Egyik sem hozott sokkal jobb eredményt, maximum több fáradságot. 

Ha ezen valahogy túljutok, akkor pedig a kelesztéssel ütközöm a következő akadályba.

Ezer év alatt moccan meg a kalács. Most utoljára 24 órát volt a tészta először a hűtőben, majd formázás, majd még 12 óra, majd szobahőmérsékleten még 5 óra. Eddigre a korábbi kalácsos posztban említett „jelzőbólya” elérte a dupla méretet, ekkor kezdtem sütni hidegből, hogy a hirtelen hőtől ne repedjen, szépen fokozatosan érje el a 200 fokot. 

Ez a következő akadály a vesszőfutó-pályán, a sütés. Ha a lelkét is kikelesztem a kalácsnak, akkor is az történik, hogy először szépen nő a sütőben, kulturáltan, decensen, majd a 20. perc környékén megőrül, és mint egy kovászos Hulk, kivetkőzik magából, úgy megdagad, hogy a fonatok szinte eltűnnek, végül pedig jönnek a repedések... 

Nem mondom, ezúttal nem lett olyan rossz a végeredmény külleme, végül is csak apró repedések lettek rajta, de a szép fonás az bizony szinte teljesen egybeolvadt. 

Szóval lassan feladom, nem tudom, mit csinálok rosszul, de azt nagyon... Legközelebb lehet, hogy nem vesződöm a fonással, és inkább megsütöm szögletes formában, sima „buciként”. A vége úgy is egy belül foszlós, finom kalács lenne, de jelentősen kevesebb macerával.