Hiánypótló kétszázezredik konyhablog

Süthetjük

MINDENNAPI - 05. 22.

2017. május 22. - Lousha

Csak a szokásos, ezúttal szinte hibátlanul. Mert igen, olyan is van, hogy elégedett vagyok az eredménnyel... 

picsart_05-22-11_26_00.jpg

Két kenyeret sütöttem, mint mostanság minden szerdán és vasárnap, a korábban többször mutatott recepttel. 

picsart_05-22-11_38_43.jpg

Annyi változott, hogy most az összes folyadék tej volt, semmi víz. Nagy kárt nem okozott, de hosszú távon maradok a kombinált verziónál, mert így egy hajszállal kevésbé puha a bélzet, valamint legalább három milliméterrel alacsonyabbak lettek a kenyerek. 

Mindenesetre gyönyörűek lettek, az fix. 

Egyeske:

picsart_05-22-11_46_25.jpg

Ketteske:

picsart_05-22-12_14_01.jpg

Egyetértünk, nincs okom panaszra? 

KI MIT TUD?

Rozi mama vs Matuzsálem

Tegnap este megkezdődött az első barátságos mérkőzés a jól bevált, immár több mint egy éve szeretgetett kovászom, a dolgos, mindig munkára kész Rozi mama, és a nemrég Oregonból érkezett 170 éves őskovász között.

Gyúrtam két tökéletesen azonos tésztát, a szokásosnál is jobban odafigyelve, hogy az utolsó grammig minden teljesen egyforma legyen, sőt, percre ugyanannyi ideig táncoltattam őket a dagasztógépben is. Egyszerre hajtogattam őket, egyszerre mentek a hűtőbe éjszakázni, reggel egyszerre jöttek ki, egyszerre mentek formázás és további kelesztés után a sütőbe. Az egyetlen különbség az volt, hogy az egyikbe a szokásos kovászt tettem, a másikba az ugyanolyan arányokkal etetett amerikai öreget.

fokep_2.jpg

Korábban említettem, hogy nem vártam igazi különbséget egy kovásztól csak azért, mert sok-sok éves. Kísérletekkel még sosem sikerült érdemi különbséget találni, inkább csak anekdoták vannak róla, hogy XY egy ZV-től kapott, annak családjában ezer éve öröklődő kovásszal mennyivel jobb eredményeket ér el, mint a saját maga nevelte darabbal.

Ettől függetlenül nagy érdeklődéssel vártam, hogy mi fog történni. Reggel szépen megetettem a kovászokat, egyforma üvegben, egyforma mennyiségre. 

kovaszok.jpg

Estére mindkettő szépen megnőtt, az amerikai fél centivel beelőzve a sajátomat. Még úgy is, hogy az az üvegen lévő nyomok alapján jóval előbb befejezte a növekedést, és jobban vissza is esett már, mint a másik, ami még csak egy egész kicsit húzódott vissza. Na, itt azért kicsit megnőttek a várakozásaim. Lehet, hogy még a végén tényleg tud valami spécit nyújtani ez a kis vénség?

Állagra egyébként eléggé egyformák voltak, míg kiimádkoztam őket az üvegből, nehezen mondtam volna meg, melyik melyik, ha nincsenek az eltérő színű jelzőgumik.

Bekevertem a tésztákat, jól meggyúrtam őket. Itt már kezdett feltűnni némi különbség, Az amerikai tészta "jobb" lett, más volt az érzete, jobban nyúlott, selymesebb volt, szebb, finomabb felületű. A hajtogatásoknál ez a különbség még inkább megmutatkozott. Gyorsabban nőtt ez a tészta, jobban megtartotta a gombóc formát két hajtás között, kicsit jobban ragadt, ellenben sokkal jobban nyúlott, szakadozás nélkül. Kissé kezdtem is tőle tartani, hogy nem fogom tudni együtt sütni őket, mert ez gyorsabban el fogja érni azt az állagot, amikor formázni kell, és/vagy a már megformázott kenyér gyorsabban fogja elérni a sütő-érett állapotott.

Mindenesetre kaptak mindketten három hajtást, majd beültek a hűtőbe. Reggelre kicsit megnőttek, a különbségek némileg eltompultak. Legalábbis a formázásig... Az oregonival készült tésztát állati nehéz volt feltekerni. Sima gombóccá húzni kellemes lett volna, de két kukaccá felcsavarni igencsak próbára tette a "szakértelmemet", olyan lágy és ruganyos, puha volt. Azért valahogy megküzdöttem vele, majd mindkét kenyeret belecsaptam egy-egy formába. 

Mindketten hamar keltek, egy óra után már erősen meg voltak dagadva, meglehetősen egyformán, így megkapták a melaszos kenést. (Mostanság ez sem megy olyan jól, a litván tejföl, ami épp itthon van, túl folyós, így a kenőcs egy része folyton lefolyik a forma aljába, ami esztétikailag nem a legelőnyösebb a kész kenyéren. De ez már tényleg csak kozmetika.)

Bementek a sütőbe. Úgy húsz percig úgy tűnt, oregoni barátunk meg akarja nyerni a futamot, de aztán ő kifulladt, Rozi mama meg ha lassabban is indult, de kitartóbb volt, és végül gyakorlatilag milliméterre egyformák lettek. A különbség annyi volt, hogy az amerikai szanaszét hasadozott az egyik oldalon, míg a másikon kisebb repedések lettek. De ez éppenséggel a formázásból is könnyedén adódhatott. (Balra Matuzsálem kenyere, jobbra Rozi mamáé.)

mugshot_9.jpg

Szóval igen, összességében kelési időben, végső méretben igazi különbség nem adódott. Ekkor még persze fennállt a lehetőség, hogy az egyiknek a bélzete jobb, szebb, levegősebb, akármilyenebb lesz. 

Nos, egyszer annak is eljött az ideje, hogy ezt ellenőrizhessem, miután végre kihűltek. Az eredmény pedig...

szeletek_1.jpg

Ismét a balos az oregoni versenyző. Nem tudom, ki hogy van vele, én egész egyszerűen nem látok különbséget.

Egyesek arra is esküsznek, hogy az öreg kovászokkal sütött kenyereknek egész más az aromája, íze. Én lelkesen leettem mindkét kenyér mind a négy csücskét... Hát nem, nincs más íze.

Részemről a végkövetkeztetés tehát, hogy megtartom a kisöreget, mert igazi öröm volt a vele készült mesésen selymes tésztát hajtogatni, gyúrogatni, gyömöszkölni, és mert elvégzi a rá bízott feladatot éppen olyan szorgalmasan, mint a nála jóval fiatalabb Rozi mama. De főleg mert olyan szép gondolat, hogy egész seregnyi ember gondoskodott már róla előttem, nemzedékeken át, szorgalmasan gondját viselve, megháláva, hogy újra és újra segít kenyeret sütni. De határozottan nem mondhatom, hogy preferálni fogom a magam felnevelte kovászhoz képest. Viszont ahol egy kovász elfér, ott kettő is, nemde?

 

MINDENNAPI - 05. 16.

A nagy kovászélesztés közben aztán meg sem mutattam a vasárnapi kenyereket, pedig csinosak lettek.

fokep.jpg

A megszokott toastkenyereket (recept pl. itt), ezúttal egy fonott, egy... izé... bucis. Aki látott már hokkaido kalácsot, annak ismerős lesz ez a forma, gyakorlatilag feltekercseljük a tésztát négy bucivá, majd ezeket egymás mellé sorakoztatjuk egy szögletes formába. Hát... Ez itt annyira nem vált be, nehezebben kelt, majd szanaszét repedt.

mugshot_8.jpg

Azt persze nem mondom, hogy ez feltétlenül gond, igazából a repedés is tud nagyon szép lenni.

reped.jpg

De határozottan nem ez volt a cél.

A végeredmény viszont méretre kb. egyforma volt mindkét verzióban, és a bélzetek is igen szépek lettek.

beles_1.jpg

Mégis, ha muszáj választani, a fonott belseje megint egy hajszállal szebb. Akárhonnan nézem, ez a formázás akar győztesként kikerülni minden párbajból.

paros2.jpg

Ettől függetlenül persze mindkettő elfogy, mindkettő finom. 

Holnap pedig megnézzük, milyen különbséget okoz a "sima" és a nagyon öreg kovász ugyanebben a receptben. A versenyzők készen állnak, a rózsaszín sarokban Rozi mama, a kékben az amerikai induló. 12 óra múlva újra meglátogatjuk őket.

ÖREG KOVÁSZ NEM VÉN KOVÁSZ

Az oregoni matuzsálem első napjai Angliában

Nemrég mutattam egy kép erejéig, hogy ajándék kovászom érkezett Amerikából. Azóta megbarátkoztunk egymással, 48 óra után kijelenthetjük, hogy nagy eséllyel jóban leszünk.

fokep_1.jpg

Na de mielőtt arról mesélek, mi történt a megjelenése óta, először talán néhány szó erejéig beszéljünk arról, honnan is érkezett ez a kovász.

Egy nemzetközi kovászos Facebook csoportban említette valaki, hogy nemrég kapott szárított kovászt egy olyan önkéntes csoporttól, akik egy igen öreg darabot tartanak életben és ajándékoznak belőle bárkinek, aki kéri. Részemről sok hitelt nem adok annak, hogy egy száz, kétszáz avagy akárhány éves kovász bármivel többet tudna, mint amit magunk kutyulunk össze és nevelünk fel szeretettel, én abban hiszek, hogy a kovász az kovász.

Ennek ellenére maga a történet megfogott, így kicsit utánaolvastam. Mint kiderült, ez a kovász egy bizonyos Carl Griffith családjában öröklődött 1847 óta, amikor is Oregonban felnevelte egy dédimama. Végigvándorolt a prérin számtalanszor, kenyeret varázsolt a család változatos tagjainak bármelyik táborban, ahol épp megszálltak, a leszármazottak között pedig mindig akadt valaki, aki gondoskodjon róla. Utoljára ennél a bizonyos Carlnál talált otthonra, aki egész életében gondját viselte, és bárkinek bármikor szívesen adott belőle.

De nem elégedett meg annyival, hogy szomszédot, barátot megajándékozzon az igazi házi kenyér élményével, bárkinek küldött világszerte is, aki eljuttatott hozzá egy felbélyegzett válaszborítékot.

Amikor 2000-ben, 80 éves korában elhunyt, egy maroknyi önkéntes vette át tőle a stafétát, és azóta is etetgetik, nevelgetik a matuzsálem korú örökséget, és Carl szép hagyományát folytatva továbbra is juttatnak egy kicsit bárkinek, aki kér belőle. (Aki maga is szeretne ebből a kovászból, ITT informálódhat bővebben.)

Nevezzen bárki érzelgősnek, de nagyon megtetszett ez a kis mozgalom, és rögtön megkívántam az amerikai kovászt! Ha erősebb, ha nem, mint az én saját, szeretett Rozi mamám, azért mégis van abban valami varázslat, hogy egy 170 éves kovászkát birtokolhat az ember... Kértem hát belőle, egy szerény adománnyal meghálálva a kedvességet előre is, és bár a weblap információi szerint akár nyolc hétbe is telhet, mire ténylegesen ide is ér, valójában két héttel a "megrendelés" után meg is érkezett a borítékom.

Este hazahoztam a kicsi kincset. Amikor azt mondom, "kicsi", nem viccelek... A magam részéről úgy 50 grammnyi szárított kovászt szoktam továbbadni, azzal elég jónak ítélem a felélesztés esélyeit. Ebben az esetben viszont egész konkrétan NÉGY gramm kis granulátumot sikerült kikotornom a zacsiból, amit a boríték rejtett. Márpedig gondosan kapirgáltam, egy morzsát sem hagytam benne... 

Gondoltam, annyi baj legyen, ha van benne erő, az van egy gombostűfejnyiben is. Szóval nekiálltam, visszahidratáltam négy gramm vízzel eredeti állagára. Eközben felfedeztem, hogy bődület lábszaga van a szentemnek... Na de hát épp csak megismerkedtünk, meg jó sokat is utazott, hát csak nem fogom megbántani fintorgással, szóval jó képet vágva a dologhoz egy fél óra áztatás után megetettem, további négy gramm vízzel, meg két-két gramm rétes- és teljes kiőrésű liszttel.

kiindulo.jpg

Nem mondom, hogy valaha dolgoztam már ilyen miniatűr mennyiségű kovásszal, de igyekeztem minden bizodalmam ebbe a fél evőkanálnyi szmötyibe vetni... 

Korábbi, saját kovászom kiszárítása, majd felélesztése során szerzett tapasztalataim alapján azt vártam, hogy ez az üveg alját épp csak bekoszoló massza majd 1-2 óra után mutat valami aktivitást, pár bubit, aztán még egy, esetleg két etetés, szaporítás, és helyben is leszünk.

Na, ehhez képest négy óra alatt nem történt az ég egy adta földön semmi. A massza továbbra is pont ugyanakkora volt, sehol egy bubi, ellenben a szaga továbbra sem volt túl bizalomgerjesztő. Eddigre már hajnali fél egy volt, szóval egy életem, egy halálom, adtam neki még egy kis adag lisztet-vizet, majd magára hagytam reggelig.

Amikorra is gyakorlatilag semmi nem változott. Meg sem nyekkent. Talán volt benne két mini buborék, de lehet, hogy azt is csak képzeltem. Annyit haladtunk, hogy már valamivel kevésbé volt bántó szaga.

Egy utolsó hajrával megint kapott enni, még mindig kíméletesen, nem sokat. Nos, ez után végre feltűnt némi aktivitás! Igen lassan, de estére egyre látványosabban, egyértleműbben megmoccant.

elso_moccanas.jpg

Ezt 12 óra alatt sikerült megvalósítania, nem érte el a dupla méretet, viszont azért jócskán nőtt, és jóóóól tele volt bubikkal. Kezdett kellemes, igazi kovászos illat is lenni. Szóval megdicsértem, lefeleztem, újra megetettem, ezúttal már 1-1-1 arányban, és megint hagytam reggelig dolgozni.

masodik.jpg

Meg is hálálta a türelmet, reggelre már igencsak megemberelte magát, bőven túlnőtt a dupla méreten. Láthatóan magához tért, és megmutatta, milyen szép, erős kis kovász is ő. Virgonc, lelkes, jó izmos. Ekkor már éppen sütni is bátran nekiálltam volna vele, csak hát valakinek dolgozni is kell menni, szóval ezzel még várni kellett. Kedd estig itt gyúrás sajnos nem lehet.

Ha már így alakult, hűtőbe akkor sem akartam még tenni, szóval keddig még eheti az ingyenebédeket, dolgoznia nem kell, csak erősödjön, ismerkedjen a környezettel. 

Ma estére például ezt alkotta a reggeli etetés óta:

harmadik.jpg

Itt már persze bőven összeesés közben volt, az üveg falán jól látszott, hogy bő egy ujjnyival magasabban állt ő eredetileg, de már túl volt a zeniten bőven.

Hogy egyszer azért lássam is, milyen sebességgel dolgozik, amint hazaértem ma, kapott egy plusz etetést, hogy még lefekvés előtt várhatóan befejezze a növekedést, és megetethessem újra. Nem okozott csalódást, másfél órával evés után már így fest:

jelenallas.jpg

Szóval nem lesz itt hiba. Holnap reggel megetetem kicsit keményebbre, hogy estig, az első dagasztásig szépen meg kelljen dolgoznia minden falatért, és a legerősebb formáját hozza. Szerdán pedig kiderül, mit tud éles bevetésen, a sütőben.

BORN IN THE USA

Új kovász az Újvilágból

Várakozásaimmal ellentétben hirtelen, mindössze két hét után megérkezett az új háziállatom Amerikából. Egyelőre kicsit merev és tartózkodó, de a hosszú út után az ő korában ez nem csoda. Este, ha hazaértünk, majd feloldódik egy langyos fürdő után. 

Később tudósítok majd róla bővebben is, egyelőre csak örvendezem, hogy Rozi mama mostantól nem lesz magányos.

MINDENNAPI - 05. 11.

Egy neccharisnyás, egy fonott

A már szokásossá vált rozsos szendvicskenyerekből tegnap kettő sült, szépen párban, egymás mellett, külön sütőzacskóban. Csak mert ugye lassítani kéne, és egy ideig nem sütni. 

i2fokep.jpg

Ezúttal főleg azt szerettem volna „vizsgálni”, hogy a formázás hogyan hat a bélzetre és a végső méretre.

szeletek.jpg

Pontosan ugyanaz a recept (180 g friss kovász fele-fele rétes- és teljes kiőrlésű lisztből, 110 g teljes kiőrlésű rozsliszt, 110 g rétesliszt, 220 g fehér kenyérliszt, 70 g margarin, 20 g méz, 13 g só, 250 g tej és 65 g víz, lekenéshez melaszos tejföl) mindkettő grammra, gyúrásra, hajtásra, mindenre. (Dagasztás után négyszer hajtogattam őket félóránként, majd a hűtőben éjszakáztak és reggel formáztam őket, majd még két és fél órát keltek.) Viszont az egyiket három szállal összefontam, a másikat vekninek feltekertem, és a tészta egy levágott, kinyújtott darabjából „neccharisnyát” vágtam, majd ezzel befedtem a kenyeret.

paroskep.jpg

A gyanúm beigazolódott: bár elsőre úgy tűnt, a fonott sokkal nagyobbra nő, a sütőben végül kiegyenlítődött a verseny, és eléggé egyformák lettek. Viszont a fonott bélzete sokkal „kalácsosabb”, foszlósabb. (A fenti páros képen balra.)

Külsőre nem sok panaszom lehet egyikre sem, a fonott talán kicsit rusztikusabb lett, de baj egyikkel sincs.

mugshot_7.jpg

Most már csak azt kéne kitalálnom, hogy hogy is lehet a megkelt kenyeret a sütőzacsiba tuszkolni úgy, hogy közben ne akarjon folyton beleragadni a teteje a kenéshez használt tejfölbe...

MINDENNAPI - 05. 08.

Még mindig ismétlés

Továbbra is a puha szendvicskenyér a sláger, nem hiszem, hogy egyhamar megunom. Az más kérdés, hogy a formáján változtatnék egy kicsit, de az a fránya Kína igen nehezen adja fel a kincseit... Hetek óta várok egy új sütőformát, ami tökéletes lenne ehhez a kenyérhez, de sehogy nem akar megérkezni. Így aztán addig is marad a szokásos.

kenyer_5.jpg

A korábbiakhoz képest semmi extra, ugyanaz a rozsos recept, annyi különbséggel, hogy adtam még hozzá a tej mellett 65 g vizet is. Könnyű, szép végeredmény. (Azért azt ne higgye senki, hogy már minden mondhatni automatikusan működik, a szerdai kenyerem például úgy felrobbant, hogy teljesen kibelezte magát. Ettől még az is finom volt, de szépnek nagyon nehéz lett volna nevezni...)

Ezúttal a repedéseket is megúsztam, teljesen egyben maradt a kicsike. Azt meg tessék elhinni bemondásra, hogy a csíkok a tetején ezúttal nem sima csíkok, hanem szépen meg vannak egyesével tekerve. Totál csinosak is voltak, amikor babráltam velük, de aztán a sütés végére elfeledkeztek róla, hogyan kell vigyázni a vonalaikra. 

mugshot_6.jpg

Belülről sem okozott csalódást:

szelet_1.jpg

Most aztán kicsit le is kéne állnom, mert az utóbbi hetekben bármennyit is ettünk, szép lassan feltelt a mélyhűtő a "maradékokkal", már-már minden fiókban csak kenyér van. 

Az más kérdés, hogy aligha fogok tudni ellenálni a sütésnek, amikor még ilyen szuper új játékom is van:

detektor.jpg

Nem vagyunk még lenyűgözve? Nem látjuk még benne a világ legromantikusabb ajándékát?

Oké, elismerem, a látvány nem feltétlenül árulja el, micsoda high tech holmi is ez. Kérem szépen, ez egy optikai mozgásérzékelővel felszerelt kovászsegéd. A vízben úszkáló tésztadarabbal szépen lehet követni, hol tart a kenyérkénk a keléssel, és egy idő után felúszik a felszínre, mutatva, hogy már elég pufi a kenyér is. Ennél a konkrét kenyérnél ehhez képest pontosan egy órával ez után tűnik ideálisnak a sütés megkezdése.

Na de ahhoz, hogy ezt be is tudjam tartani, tudni kéne, hogy mikor jön fel a golyóbis. Ahhoz meg két órán át rajta kell tartani a szemem, ami megnehezíti, hogy közben mással foglalatoskodjak. Ezt az embernek is elpanaszoltam, gondolva, hogy összekalapálhatna valami kis szerkezetet, amiben a tészta meglökve a víz felszínén valamit, megszólaltathatna egy csengőt, ha eljött az idő. A végeredmény viszont ennél sokkal klasszabb lett. Egy kis szenzor bámulja a kupak alján a vizet, felül pedig egy hangszóró lelkesen felsípol, ha a mindent látó szem megpillantja a felpüffedt gombócot a láthatáron.

Jó, jó, tudom, olyan messze van ez a játék az életbevágóan szükségestől, mint a szőlőhámozókés... De hogy valami nélkül lehet élni, még nem jelenti, hogy felesleges is, vagy hogy ne örülnénk neki nagyon. És különben is: rózsacsokrot venni mindenki tud. De saját kézzel összekalapálni olyat, amit a párunk örömmel fog használni minden héten, mindig rámosolyogva... az bizony vérkomoly romantika!

 

KENYÉRILLATÚ HÉTVÉGE

Sok finom puhaság

Ha már hosszú hévége, nem kell dolgozni, arra jutottam, hogy a legjobb az lesz, ha a sütőmet viszont halálra dolgoztatom. Nem mondom, hogy bánta, panaszkodás nélkül dorombolt egész nap.

belzettablo.jpg

Meg is lett az eredménye, tele lett ismét a mélyhűtő, egy darabig megint nem halunk éhen.

Először is péntek este begyúrtam két kenyeret, majdnem egyformán, annyi különbséggel, hogy a másodikhoz tejjel etetett kovászt használtam, az elsőhöz a szokásosat. Ugyanazt a receptet használtam, mint korábban, de a teljes kiőrlésű lisztet ismét teljes kiőrlésű rozsra cseréltem. 
Vagyis megetettem a kovászt reggel, 1-1-1 arányban (egy rész kovász, egy rész víz/tej, egy rész liszt, ezúttal teljes kiőrlésű és rétes felesben), majd estig hagytam magában elmélkedni. Ekkor 180 g kovászt elkevertem 250 g langyos tejjel, 70 g a tejben elolvadt vajjal, 20 g mézzel. Hozzákevertem 110 g teljes kiőrlésű rozslisztet, 110 g réteslisztet, 220 g fehér kenyérlisztet. Lefedve hagytam a keveréket állni egy órát, majd megdagasztottam, míg szépen összeállt, egységes, rugalmas lett, és gombócban felkapaszkodott a dagasztókarra. Megint békén hagytam úgy 10 percig, majd hozzáadtam 13 g sót és egy teáskanál vizet, és megint dagasztottam, míg újra összeállt.

Áttettem egy olívaolajjal kikent, letakart tálba, majd félóránként áthajtogattam háromszor. Betettem reggelig a hűtőbe.

Igazából nem is kimondottan reggelig, mert már hajnali négykor feltétlenül ki akart nyílni a szemem. Kicsit még erőltettem a csukva tartását, de fél hatkor már sehogy nem akart úgy maradni, szóval feladtam, felkeltem. A tészták addigra éppeséggel eléggé készen álltak, szépen lyukacsosra, magasra keltek. Kinyújtottam őket sodrófával úgy egyujjnyi vastagra, nagyjából téglalap alakúra. A hosszabbik oldalakat behajtottam középre úgy, hogy az új téglalap inkább kicsit rombuszos legyen, azaz az egyik vége kicsit szélesebb legyen, mint a másik. Kicsit megint meghengergettem a sordófával. A keskenyebbik végről levágtam egy diónyi darabkát, majd feltekertem a tésztát innen a szélesebb vég felé haladva, szorosan, de nem erőltetve. Finoman egyet-kettőt gurigattam rajta a deszkán, majd betettem a kisütőpapírozott kenyérformába, azt meg egy műanyag zacskóba, hogy ne száradjon ki kelés közben. 

Mindkét kenyér mellé odatettem egy vízzel telt üvegben a levágott darabka tésztát, gombóccá gyúrva. Megvártam, míg a golyók felugrottak a víz tetejére, majd adtam nekik innentől számítva még egy órát. A "normál" kenyérnél pont jó akkor sütni, amikor feljön a gombóc, de ennél a kalácsosnál úgy tűnik, jobban beválik, ha még tovább növögetnek a sütő forrósága nélkül.

Érdekes módon a tejes kovásszal készült kenyér, bár azt gyúrtam másodszorra, mégis kétszer olyan fürgén kelt, mint a sima. Pontosan egy órával formázás után már lendületesen fel is emelkedett a tésztagombóca, és a kenyér is látványosan nagyobb volt addigra, mint a párja. Ezzel el is úszott az az ötlet, hogy együtt süssem meg őket, pedig végre találtam megfelelő méretű sütőzacskót (meg is vettem a lengyel bolt teljes készletét...), így elfértek volna együtt.

Mindenesetre ez nem volt opció, a "vizes" kenyér percre pontosan egy órával később lökte fel a saját gombócát. Mivel maga a sütés éppen egy óra, így eléggé szépen besorakoztak egymás mögé. Lekentem őket 10 perccel sütés előtt melaszos tejföllel, betettem őket egy-egy sütőzacskóba, majd mentek 200 fokon a sütőbe 60 percre, félidőben egy pördüléssel, hogy egyik oldaluk se süljön sötétebbre.

A tejes meglehetőses jóképűre sikerült, és még a keresztbe repedést is megúszta, épp csak az oldala lett egy kissé rongyos.

mugshot_tejes.jpg

Szép lett a bélzete is, mint a fenti képen látszik, igazából semmi panaszom nem lehetett rá.

Egészen addig, míg ki nem sült a tesója, a normál kovásszal.

megshot_sima.jpg

Jó, jó, neki lett egy-két alig észrevehető hajszálrepedése keresztben is... Viszont csaknem kiszállt a sütőformából, olyan lelkesen nőtt mindenfelé. A tejes hirtelen egészen szerényen nézett ki mellette:

kulonbseg_1.jpg

Viszont a belsejüket tekintve nem mondhatom, hogy a tejes bármivel is puhább, jobb, szebb lett volna, szóval azt hiszem, a tejes kovásznak leáldozott. Maradunk a bevált, vizesnél. 

Itt nagyjából be is fejeződhetett volna a sütögetés, mehettem volna lazulni, főleg mert eddigre az ebéd is elkészült két kenyér között. Nem terveztem vasárnapra többet ennél. De amikor olyan szépen korán megébredtem, úgy tűnt, elpocsékolnám a napot, ha nem etetnék egy kovászt gyorsan készre.

Ez aztán jól meg is ette a reggelijét, mire mi megebédeltünk, így begyúrtam még kétszer ugyanezt a tésztát. Megint három hajtogatás, majd hűtő helyett hagytam őket két órát békében növekedni. Ekkor az egyiket karikára nyújtottam, nyolc szeletre vágtam, és feltekertem kiflinek, egy vízben ücsörgő gombóccal jelzőbólyának. Ez úgy másfél óra után fel is jött, ekkor lefedtem a két mély tepsit, amibe elosztottam a kifliket, alufóliával, majd egymásra stócolva benyomtam őket a sütőbe. Ez azért okozott kisebb gondokat, mert a fordításnál úgy döntöttek, hogy egymásba csúsznak, a felső így megpróbálva agyonnyomni az alsóban lévő kifliket, de némi szerencsétlenkedéssel sikerült őket megmenteni.

Nem lettek épp borzasztóak, jobban megtartották a kifli formájukat, mint bármelyik eddigi kísérlet.

kifli_1.jpg

 Azt nem mondom, hogy éppen tekerősek lettek, viszont szépen átsültek, puha és könnyű lett a belsejük, és éppenséggel még kiflire is emlékezet az ízük. Mint a kalács, ez a projekt is messze van még a befejezettől, de egy lépésnek bőven megfelelt. 

kiflibel.jpg

Mire pedig ezek kisültek, az utolsó kenyér is kitöltötte a maga három óráját, készen ált a sütésre. Itt kicsit más formázást próbáltam ki, az utóbbi napokban a sütögetős Facebook csoportokban egymás után sorakozó sajtos muffinok és vaníliás "hernyók" által ihletve. Ugyanúgy tekertem ezt is, mint a többit, de a végén megáltam, amikor még volt úgy 10-15 centi "tekerni való", és ezt hosszában bevágram kisujjnyi csíkokra, majd minden csíkot átvetettem a tekercs körül, és betűrtem alá. Közben azt is megtanultam, hogy legközelebb vágás közben kicsit végig kell majd hinteni a csíkokat liszttel, mert nagyon lelkesen ragadtak egymáshoz a vágások mentén... Mindenesetre nem lett túl rossz a csíkos-bordás végeredmény.

Sütés előtt ezt is lekentem a melaszos kenőccsel, jó vastagon. Betettem a sütőzacskóba, realizáltam, hogy kicsit rövidre vágtam, de mindegy, jó lesz az... Háááát... Nem mondom, megsült a kenyér, de úgy beledagadt a szoros kis kabátjába, hogy mondhatni pajszerral kellett róla lefeszegetni.

szuk_kabat.jpg

Legközelebb hagyok neki több teret a kibontakozásra, de azért így sem mondhatom, hogy sokat ártott neki a szorongatott helyzet. Kicsit lenyomta a zacskó a csíkjait, középen, ahol a legjobban megfeszült, nyomott közéjük egy hosszanti árkot, valamint barnábbra sült a kelleténél a héj, mert nem volt körülötte szinte semmi levegő. De csinos lett így is, a belseje (ld. fent) pedig egyszerűen mesés. 

mugshot_csikos.jpg

Eddigre késő este is lett, és végre én is úgy éreztem, hogy eleget sütöttem egy napra. 

A VÁLTOZATOSSÁG GYÖNYÖRKÖDTET

A tudás anyja ellenben az ismétlés

 Továbbra is fennáll a toastkenyér-mániám, szóval megint ugyanez készült.

kenyer1.jpg

Aki még nem unja, annak elmesélem, hogy ezúttal a korábbi gyönyörű bélzeten felbuzdulva ismét teljes kiőrlésű rozzsal próbálkoztam. Az első kenyérbe a korábbi adag, 110 g került, a másodikba nagy bátran dupla, 220 g (és elmaradt a rétesliszt). Most a fonogatást is kihagytam, inkább a sima feltekeréssel próbákoztam. Nagyjából úgy formáztam őket, mint egy normál veknit, annyi különbséggel, hogy simán kézzel kihúzogatás helyett sodrófával elnyújtottam a tésztát tekerés előtt, hogy csak apró bubik maradjanak benne, megmaradjon a „kalácsos” bélzet.

mugshot1.jpg

 Ez elég jól működött is, az első kenyér csaknem hibátlan lett. A „csaknemet” egy kis középtáji repedés és némi „rongyosság” képviseli oldalt, valamint egy egészen kis sűrű, már-már szalonnás csík a kenyér alján. 

Alighanem mindkettőt az okozta, hogy még kelnie kellett volna egy keveset sütés előtt. Ennyi miatt viszont nem ugrunk a kútba, így is remekül el fog fogyni a kis puhány.

bel1.jpg

 A második kenyérnél ugyanezek a gondok kissé még felerősödtek, különösen a sületlen csík. Itt a dolog teljesen az én számlámra írható, tettem némi vizet a jénaiba a kenyérforma alá, hogy jó sok gőz majd hátha megállítja a repedést - nem állította meg, ellenben hátráltatta az átsülést, és igen megbarnította a kenyér tetején a melaszos kencét. 

mugshot2.jpg

 Legközelebb ezt a lépést kihagyjuk, a „hibás” kenyeret behunyt szemmel elfalatozzuk.

bel2.jpg

MÉG TÖBB SZENDVICSKENYÉR

Nehéz megunni

Továbbra is a nemrég mutatott toastkenyerek vannak porondon, ma is ebből sült kettő.

kenyer_4.jpg

Ezúttal semmi nagyobb horderejű katasztrófa nem történt, egyedül annyi nehézség adódott, hogy a teljes kiőrésű búzalisztem doboza teljesen kiürült, a kamrában lévő tartalék pedig képzeletbelinek bizonyult. Rögtönöznöm kellett, így az első, este gyúrt, hűtőben kelesztett kenyeret teljes kiőrlésű tönköllyel készítettem, a második, reggel bedagasztott, "szabadon" kelesztetett pedig teljes kiőrlésű rozzsal; az előbbit ezúttal hármas fonással, az utóbbit pedig csak két szál összetekerésével.

Egyik sem bizonyult kifejezetten rossz ötletnek, finom puhák, ennivalóak és felfuvalkodottak lettek ezek a példányok is.

mugshots.jpg

Szép magasra meg is nőttek, bár a tönkölyös kicsit szakadozott a fonatok találkozásánál, a rozsos pedig egyszerűen nemes eleganciával berepedt. De szerintem bárki egyetértene velem abban, hogy ez felszeletelés után már semmit sem számít:

beles.jpg