Szokás szerint sütöttem ezen a hétvégén is. Először egy kenyeret, mert abból erősen lefogyott a készlet, kong a mélyhűtő kenyeres fiókja. 

Tudom, nem túl látványos. Én mégis felettébb elégedett voltam vele. Nem liszteztem be, ez a leveles minta pedig a nélkül nagyon nem működik, főleg nem fényképen. Élőben viszont igen csinos volt a kicsike, a széles mosolyával a kövérre hízott pofiján.

Ez is lábon kelt, de csak úgy dobozban, hogy a jénai ne legyen jéghideg. Kicsit még hagytam melegedni este a hűtőzés után, aztán hideg sütőben indult a sütés, elkerülendő egy újabb masszív robbanást. Ez teljes mértékben sikerült is, a kenyér gyönyörűen felfújta magát, Rozi mama, a kovászom igazán kitett magáért, és semmi extra repedés nem történt a vágásokon kívül. 

Ezúttal majdnem a sütés legvégéig a jénaiban is hagytam a kenyeret, végre egyszer szerettem volna egy szép világos héjat. Ezzel sem volt semmi hiba, remekül működött a módszer, máskor is alkalmazni fogom. Összesen öt percet sült "pucéran", ez elég is volt, hogy ropogóssá váljon a héj, de még világos maradjon, és vékony.

Aztán persze jött az utálatos várakozás, hogy kihűljön és fel lehessen vágni. Olyan késő lett addigra, hogy nem is volt már kedvem felszeletelni, csak félbevágtam középen, hogy lássam, mi a helyzet odabent. (Ezért is különbözőek a képek, a szeletelés már nappali fénynél történt.) Nos, mit is mondhatnék? Akit a fenti képek érthető módon nem nyűgöztek le, az most figyeljen:


Megjárja, ugye? Nézzünk is meg róla még egy képet, megérdemli az extra figyelmet, olyan szép lyukacsos, de egyenletes lett!


Rendesen fogyott is belőle azóta, bár akadt versenytársa is.

Ma ugyanis megpróbálkoztam az egyik mumusommal újra, a kiflivel.

Aki élt már külföldön, annak nem kell bemutatni azt az érzést, hogy ha szeretjük is a helyet, ahol élünk, és sok olyasmit kapunk tőle, ami otthon nem volt, azért vannak dolgok, amik hiányoznak. Sok esetben apróságok, mint például a kifli.

Részemről ezekkel a hiányokkal igen szerencsés vagyok, rengeteg közülük - vagy nagyon hasonló minőségű "pótlékuk" - elérhető a közeli ázsiai boltokban, közvetlenül a munkahelyem mellett pedig van egy igen méretes, rettentő szuper lengyel bolt, ahol tavaly létrehoztak egy magyar szekciót is. Szinte mindent tartanak, amit hiányolhatnék, tisztességes magyar ecetet, téli szalámit, Sport szeletet, tejfölt, házi kolbászt, de még gesztenyepürét és halászlé sűrítményt is. Éppenséggel túró rudijuk is van, még ha abból én a házit preferálom is.

Na de semmi sem tökéletes, igaz? Friss magyar pékáru speciel náluk sincs. És ha lenne is, annyira megszoktam már, hogy fehér pékárut nem eszem, hogy aligha lelkesítene fel hosszasan, ha lenne fehér kiflijük. Szóval kénytelen lennék ezt is magam összehozni, de meg kell mondjam, ezzel nem jártam eddig túl nagy sikerrel.

Eleinte a formázás is kifejezetten gondot okozott, valahogy sosem volt az igazi. Kifli... szerűek voltak a végeredmények, de inkább csak hasonlítottak az igazira, mint hozták a szintet. A tészta sem volt soha az igazi, a tekerősség sem jött össze. Próbáltam vékonyan vajazva is a rétegek között, ahogy sok recept ajánlja, úgy még rosszabb lett az eredmény, nedves, "szottyos" lett a kifli, és nem csak elválaszthatók lettek a rétegek némi huzavonával, mint a bolti kiflin, hanem teljesen elkülönültek. A legnagyobb gondot pedig az jelentette, hogy nem sültek át teljesen, kissé mindig nedves maradt a belsejük. Összességében mindig inkább kifli alakú, enyhén sületlen kenyerek voltak, mint igazi kiflik.

Mindenesetre gondoltam, nekifutok újra, ha eleget próbálkozom, csak lesz belőle valami...

Ezúttal jelentősen jobban is sikerült a dolog, mint korábban. Korántsem vagyunk még a célegyenesben, de az irány jó.

Most a tésztával nem is vacakoltam sokat, a megszokott kenyértésztámmal dolgoztam, csak megfordítva a kenyér- és rétesliszt arányát. A módszeren akartam dolgozni, nem a recepten. Arra jutottam ugyanis sokféle nem kenyér jellegű sütés után, hogy alighanem hibát követek el azzal, hogy minden tésztát hajtogatok. A kenyérnek gyakorlatilag elengedhetetlen a hajtogatás, de azt hiszem, péksüteménynek, kalácsnak nem segít. Itt nincs szükség a buborékos, laza szerkezetre, így a tészta kezelése is más kell legyen.

Így ezúttal nem is hajtogattam, helyette csak gyorsan átgyúrtam kétszer, félóránként a tésztát két óra kelesztés után, majd ment a hűtőbe éjszakára.

Reggelre meg is hálálta a változást, stabilabb, kezelhetőbb lett, mint a kenyértészta szokott. Relatíve egyszerűen meg tudtam formázni, ezúttal kimondottan elégedett voltam a kiflik alakjával.

Alacsonyabb hőfokon is sütöttem őket, mint szoktam, csak 180 fokon. Ez beválni látszott, nem keltek olyan vadul, repedezve, mint máskor, de azért szép lassan feldagadtak. 

Amikor eléggé kihűltek, hogy bele tudjak ebbe kukkantani a belsejükbe, arra jutottam, hogy legközelebb azért ezen még kicsit finomítani kell. A tekerősség működött, de még mindig maradt egy kis nedvesség a közepükben. Ízre sokkal közelebb álltak a "rendes" kiflihez, nagyon finomak voltak, ami azt illeti, de azért még nem tökéletesek. A külsejükkel sem voltam teljesen elégedett, nem sikerült azt a szép fényes felületet elérni, amit egy kiflitől várna az ember. De egy nagy lépéssel közelebb a célhoz.

Talán ezért is indítottam ezt az egész blogot. Megmutatni a lépéseket, amik általában titokban maradnak.
Amikor valaki érdeklődni kezd a sütés, főzés iránt, megnéz recepteket, bepillant néhány főzős blogra, Facebook csoportba, hamar el tud bátortalanodni. Különösen igaz ez a kenyérsütésre. 
A legtöbben akkor szeretik megosztani az eredményeiket, amikor azok már tökéletesek. Pedig ők is eljutottak oda valahogy, megvoltak a kudarcaik, sütőből egyenesen a kukában landoló kenyereik. 

Én még nagyon is tanulok, szinte egy kenyerem, egyebem sem tökéletes, némelyik kifejezetten pocsék. De mindegyikkel öröm dolgozni, látni, ahogy kis lépésekben alakul a dolog, szebb és szebb, ami előkerül a sütőből. Szóval aki még csak gondolkodik azon, hogy bemerészkedjen a konyhába, ne habozzon, jó buli lesz! Instant siker ritkán van, de instant öröm annál inkább.