Na jó, persze hogy nem ez a világ legszépségesebb kenyere. De egy este erejéig nekem az volt.

Visszatértem a megszokott receptemhez, a megszokott lisztjeimhez, és minden csak úgy varázsütésre összeállt. A tészta a dagasztástól kezdve olyan volt, mint az álom. Nyúlott, nyúlott, mint a tapétaragasztó, sehogy nem akart elszakadni, pedig már megfontoltam, hogy sálként magam köré tekerem... Gyönyörűen kelt, telt is minden hajtás után, szóval eléggé biztosra vettem, amikor beküldtem a hűtőbe, hogy nem nagyon fogja a szokásos 24 óráját kivárni. Nem is várta, 12 óra után már teljesen készen állt a formázásra. Nem szerettem volna, hogy túlkeljen, így a reggeli készülődés közben gyorsan összetekertem vekninek, belöktem a szakajtóba, majd vissza a hűtőbe. Ott is folytatta a lelkes emelkedést, így este nem is volt merszem hagyni a pulton melegedni, míg a sütőt felfűtöttem, egyenesen a hűtőből dobtam a forró jénaiba. 
Aztán ott is hagytam, mert eddig minden olyan szépen ment, hogy nem bírtam volna a stresszt, hogy 20-30 percig bámuljam, hogy beváltja-e az ígéretét, vagy akkora marad, amekkora befelé menet volt. Fél óráig rá sem néztem, majd bekukkantottam, hogy megfordítsam, és lejjebb vegyem a hőfokot. Olyan büszkén, hatalmasan feszített odabent, hogy elkapott egy pillanatra a kísértés, hogy 200 fokos jénaistól magamhoz öleljem.
E helyett persze visszadugtam a melegbe, és vártam, hogy szokás szerint amint lejjebb megy a hő, a tökéletesen szép, megkelt kenyér felrobbanjon és ötletszerű kráterekkel dekorálja ki magát. Nem így lett. Még egy keveset nőtt, de egy fia hasadozás sem történt.

Így aztán a végére csudiszép lett a kenyérke, leszámítva, hogy egy nagyon picit aszimmetrikus lett, mert nem sikerült teljesen egyenesen betenni az edénybe, de mindez engem semennyire sem érdekelt, amikor vízzel spriccelés közben elkereszteltem "Fat Bastard"-nek. Megnyomkodtam, csak úgy recsegett-ropogott, és érezhetően csupa-csupa levegő volt belül. 

Jó sokáig rágtam a körmöm, hogy végre megvághassam, és kiderüljön, álca-e a külső, vagy belül is ilyen szépség van, de megérte: tökéletesen átsült, és még szeletelőgéppel is alig lehetett felvágni, annyira habosan puha lett a bélzete. Ezek után nyilván mindenki megérti, hogy a csücskeit ott helyben meg kellett ennem olívaolajba és balzsamecetbe mártogatva. Akárhogy tárolom is a kenyereket, akármilyen sokáig ehetően maradnak, az a ropogósság, amivel rögtön kisülés után rendelkeznek, csak ekkor élvezhető, a csücsökből meg úgysem lehet szendvicset csinálni, szóval az egyetlen logikus döntés az azonnali elfogyasztás. Nemde? Dehogynem. 

Aki nem hiszi, az nézze meg, milyen puha volt a kis dagi, és aztán mondja, hogy ő ott tudta volna hagyni kóstolás nélkül: